Jean-Pierre Melville Egy zsaru című filmje a szenzációs A szamurájjal és a közel olyan jó A vörös körrel együtt akár trilógiának is tekinthető – amúgy is divat trilógiákban gondolkodni. Összekötő kapocs Delon alakja: bérgyilkos, tolvaj, és ez esetben zsaru, akinek kék szemébe valósággal beleszeretett a rendező/forgatókönyvíró. Kicsit talán elfáradt a mester az utolsó rendezésekor. Ezt a fáradtat úgy kell érteni, hogy azért az Egy zsaru is kimagasló minőségű francia krimi, csak éppen nem sikerült újat mondani, hacsak a végletes lecsupaszítást nem tekintjük a fejlődés jelének.

A rosszfiúk rosszban sántikálnak:

Annyit kell tudni a karakterekről, hogy mindenki rezzenéstelen arcú profi, a jellegzetes ballonkabát-kalap-bőrkesztyű kombót viseli. Senki nem cseveg, senki nem önti ki a szívét, és a hős rendszeresen otthagyja a gyönyörű nőt a végén (Deneuve az eyecandy), a többi „elég jó bőr”-re pedig rá se hederít. Igen, Melville csíphette a noirokat. Valami nehezen meghatározható férfibecsületnek eleget téve gyakran menekülnek a szereplők a halálba. Végig érezni, hogy nem történhetnek másképp a dolgok, ott a bűn pecsétje az arcokon, mindenki a kárhozatba menetel - maximum még utoljára köpnek egyet, vagy tesznek valami betyárbecsületet védendő gesztust. Azért ebben a kevélységben van valami mélyen lírai is.

Becsapós, ez nem noir, itt a férfi az erősebb:

Az ember első gondolata az, hogy a régi filmek alapvetően sziruposabbak, a kegyetlenség, az erőszak pedig egyre erősödik, ahogy haladunk a jelen felé. Érdekes, hogy egy akkora sztár, mint Delon úgy felképeli a prostit, aki mellesleg a besúgója, és szerelmes belé, hogy az a földre zuhan. Hasonló jelenet, amikor Steve McQueen, az ősmacsó a The Getaway-ben kirángatja a kocsiból, és irgalmatlanul felpofozza barátnőjét, amikor megtudja, hogy az lefeküdt valakivel, azért hogy kiszabadítsa kedvesét a börtönből. Gondoljunk bele, miként mutatna mondjuk Tom Cruise ma egy nagyköltségvetésű film ilyen jelenetében. Ma azon csámcsognak, ha egy sztár rágyújt. Melville filmjeiben mindenki láncdohányos. Más idők jártak.

Küldetés teljesítve:

A játékidő jelentős részét itt is a heist filmekre jellemző rablási/menekülési jelenetek teszik ki, Melville amolyan pepecselős idős mester – főleg a vonatos jelenetnél néhol már mosolyogtam annak túlzott aprólékosságán. Érzetre olyan, mintha a 20 perces akció kétszer olyan hosszan játszódott volna le: az óra vészesen ketyeg, de a besurranó kétszer is megfésülködik, csak hogy álcája tökéletes legyen. Virtuóz a kamerahasználat is persze, de kicsit kevesebb az emlékezetes kép, mint a már említett klasszikusokban. Azért itt is akadnak nagy összenézések, sistergő pillanatok. Csak zárójelben: ciki a festett háttér némely díszletnél, bár 40 éves alkotásnak hajlamos az ilyesmit megbocsátani az ember. Nézni kell kisebb gyengeségei ellenére már csak annak okán is, hogy megtudjuk honnan (is) szedték a cool keményfiúkat a közelmúlt alkotói.