KuK Film Rovat

Aki tud, menjen, és írjon!

február 23. csütörtök 21:00
Szóljon hangosan a néma! vol4.
helyszín: Odeon, Hollán Ernő u. 7.

    Egy különleges csütörtök meghívója, amikor a film és a zene egy estére összeolvad, hogy messzire repítse mozitermünk. Akik varázsolnak: Pável Norbi - Hang, Bakai Márton - Hegedű, Pribay Valéria - Cselló, László Attila - Vizuál képlovag

    Jegyár: 1500



február 24. péntek 18:00
Csernobil öröksége: a Zóna
helyszín: Odeon

    A film vetítése után beszélgetés arról, hogy milyen hatást gyakorolt az atomenergiáról való gondolkodásra a csernobili katasztrófa.

    Résztvevők:
    Bendarzsevszkij Anton, a film alkotója
    Perger András, ENERGIAKLUB Szakpolitikai Intézet munkatársa
    Patriskov Gábor, Fiatalok a Nukleális Energiáért munkatársa

    Jegyár: diák és nyugdíjas 650/ felnőtt 950


február 25. szombat 19:00
pincefilmek#02 mesék és zenék a Balkánról
helyszín: Sirály, Király u. 50


    19:00 Balkan Beyond Borders Rövidfilm Fesztivál nyertesei
    19:20 Varga Katalin balladája
    21.00 beszélgetés a vidéki és a városi szexuális nevelésről és szokásokról.
    Vendégeink:
    Mester Dóra, szex-edukátor
    Szilágyi Gyula, szexuálszociológus, író
    22.00 Orditronic VS. Suefo - Swing VS. Balkán

    Belépő a filmes programra 400.-, a buli ingyenes!


február 25. szombat 20:30
Kopogó szemek#04 - Soul Kitchen
helyszín: Odeon

    20:30 Porcukor Fözőiskola vár titeket sajtkrémmel, halkrémmel, töltött fánkokkal és még narancsos mascarponekrémes répatortával is.
    21:30  Fatih Akin Soul Kitchen című vígjátékát vetítjük, de előtte Gryllus Dorka mesél a filmről és munkájáról.
    Jegyár: 1990

Ha nem haragszotok meg érte, szeretném itt is megmutatni az elkészült új filmet.

A következő hónapban ezen bemutatók közül lehet válogatni. A szabályt tudjátok, jelezzétek, ha valamit le szeretnétek foglalni, hogy ne legyen később ütközés.

A már bemutatott filmek közül lehetne még írni Woody Allen Midnight in Paris-áról. Egyrészt népszerűsíti a francia fővárost, másrészt pozitívabb, lágyabb húrokat penget, mint a közelmúlt Woody filmjei. Könnyű szeretni. Mondjuk szerintem gyengébb, mint a You Will Meet aTall Dark Stranger, de ahhoz sokat hozzáadtak a fajsúlyosabb színészek (Hopkins, Watts) és az operatőr, Zsigmond Vilmos. Illetve engem érdekel a Tomboy is, ahol egy fiúnak öltözött kislányról van szó. Látta valaki a nagy kedvencemet, a My Life as a Dog-ot (ami mellesleg Vonnegut szerint egyenesen a legjobb film a világon)? Valami olyasmiről lehet itt is szó. Simán beülhetnénk rá. Esetleg, ha valaki fogékony a lassúbb filmekre, akkor nekiveselkedhetne Sofia Coppola (Lost in translation) Somewhere-jének is. Én csíptem, itt egy jellemző kép a filmből, általában ez történik benne:

Magyarhangya vetítések novemberben az Odeonban. Meztelenkedés, háború, felnőtté válás, kulináris kalandok, pszichológia, pedagógia és még fúj az Északi szél is.Várunk titeket szeretettel és kérjük népszerűsítsétek rendezvényeinket. 

november 7.hétfő 18:30 magyarhangya ajánlja: Huncut felhőcske
A Huncut felhőcske vidám és szertelen film, melyben a helyenként durva, a pornográfia határát súroló jelenetek közé vidám, NDK-s ajándékkorár-szerű bohókás betétdalok kerülnek. A rendező többi filmjénél (Neonisten gyemekei, A folyó, A lyuk) talán nehezebben emészhető, már csak a stíluskavalkád miatt is - sokakat biztosan zavarni fog a leplezetlen szexualitás, mások az elidegenítő betétek láttán jönnek zavarba. Ám aki ráakad a horogra, az egészen biztos soha nem felejti el ezt a darabot.

Bocuse d'Or ihlette finom falatokkal várunk Titeket,ahol elsősorban a leghíresebb nemzetközi gasztronómiai versenyhez méltóan a kóstoláson, s az ízek harmóniáján lesz igazán a főszerep, miközben HANG koncert kíséri majd a háttérből kulináris kalandozásaink. 21:00 -től pedig friss gasztronómiai tapasztalatainkkal s telihasunkkal beülünk a várva várt filmre. A film egy izgalmas gasztronómiai dokumentumfilm, amely Jesús Almagro, Spanyolország egyik legismertebb szakácsmesterének küzdelmét mutatja be a gasztronómia világbajnokságaként emlegetett Bocuse d’Or szakácsversenyen. A speciális vetítésre csak foglalás alapján, a foglalás után két napon belül átvett jegyekkel fogadjuk a nézőket. Jegyár: 1990 Ft. További fontos információk a facebook eventen.

A mostani vetítés utáni beszélgetésen a családi tradíciók és másság, tolerancia és öszetartás témáit járja körül Puzsér Róbert meghívott szakértőkkel: Birtalan Balázs, Rózsa Krisztián és Faix-Pruknekr Csilla. További információk a pszichologia.com oldalon.

Folytatódik a pedagógiai vetítéssorozat Bohdan Sláma filmjével. Fiatal, ambiciózus, ám kissé félénken mozgó férfi érkezik a cseh kisváros iskolájába; Petr egyenesen Prágából jött, hogy az itteni nebulókat biológiára tanítsa. Érkezésén legjobban maga az igazgató csodálkozik: úgy gondolja, az új tanerő bajba került előző munkahelyén, önszántából ugyanis nem vállalna egy ilyen Isten háta mögötti helyen munkát, egyben azt is gondolja, fél évnél többet nem fog itt tölteni.

A film után Pálos Máté beszélget velünk a filmről. A további programok a facebook eventen. A filmklub ideje alatt az Odeon Lloyd moziban kedvezményes, 500 Ft-os áron vehetitek meg a Prizma bármely, eddig megjelent számát.
Jegyár: diák és nyugdíjas 650 Ft, teljes 950 Ft


polgár móni

Az elmúlt egy évben sikerült felfedeznem az irodalomnak azon részeit, amire már rég igényem volt. Borges után ráakadtam Cortázar-ra és Calvino-ra is. Filmes beállítottságom révén, az elmúlt hetek üres perceiben gondolkodtam, hogy az ő stílusuk, látásmódjuk a hetedik művészet alkotói között is fellelhető-e. Itt nem az adaptációra gondolok, hiszen azt alapvetően elhibázottnak tartom. Például Antonioni –Cortázar novellájával azonos című -  Nagyítása, ami részleges szöveghűségével kategóriákkal gyengébb, mint Tarkovszkij Stalker-e, ami csupán nyomokban tartalmazza a Piknik az árokparton történetét. Az orosz rendező, az esszencia kivonásával és annak filmmé gyúrásával hatásosabb filmet készített, mint az olasz alkotó. Tehát a lényegi hangulati elemet keresem, nem pedig a – film és irodalom kapcsán irreálisnak mondható – "szöveghűséget”.

Elsőre töprengésem során nem jutott eszembe semmi érdemleges. Bevillant ugyan A Jákob lajtorjája, Az angyalszív és a Tágra zárt szemek, de egyikkel sem voltam teljesen elégedett. Viszont most a napokban, jó pár év várakozás után megnéztem a Veronika kettős életét

Az indíttatásom egészen más volt, mint a most leírtak. Néhány személyes élményemet szerettem volna helyre rakni. Ezzel szemben találtam egy filmet, ami ugyanazt az érzést keltette bennem, mint mikor Cortázar novelláit forgatom. Nincsenek nagy események  – bár a háttérben ott van a 89-es fordulat, azonban ennek inkább díszlet funkciója van, no meg talán annyi mondanivalója, hogy "Íme, ismét egymásra találhatunk". Hősök gyanánt is a hétköznapok emberei tűnnek fel előttünk, mindennemű pompát nélkülözve, egyszerűen és szépen. A figurák csupán annyiban extravagánsak, hogy fogékonyak a misztikumra és a művészetekre.

Főhősnőnkre Veronikára/Véronique-ra – az énekes énektanárnőre – ez többszörösen igaz. Amellett, hogy kettő van belőle – egy Lengyelországban s egy Franciaországban - sejti, hogy léte megduplázott. Talán kacifántosan hangzik így megfogalmazva, hiszen írhatnánk azt is, hogy van két nő, az egyiket Veronikának, a másikat pedig Véronique-nak hívják és sejtik, hogy a másik – a hasonmás – él. Ez azonban nem fedi a valóságot, hiszen a két személy valahogyan egy és ugyanaz. Mind a kettő igazi, ahogyan a nevük latin eredetije – verus: igaz; vero: igazi, valós. Ez akkor derül ki ténylegesen, mikor a Franciaországban élő lány elmeséli, hogy az egyikük még gyermekkorában megégette magát, és mikor a forró tűzhelyhez ért, a másik is majdnem ugyanezt tette, mégis az utolsó pillanatban visszarántotta a kezét. Ez a momentum kísértetiesen emlékeztet három Cortazár novellára – Egy sárga virág, a Távoli társ és a Titkos fegyverek –, melyeknek témája a közös tudat, illetve a kettős élet.

Ez a "te megégetted magad, ezért én nem" az egész film történetét meghatározza. Mindkettőjük nagyon szereti a zenét, az éneket, ráadásul még tehetségük is van hozzá. Nem csoda hát, hogy próbálgatják teljesítőképességük határait, mígnem az egyikük túl feszíti a húrt. Ettől kezdve a másik lány, „okulva” az előbbi hibájából, visszafogja magát, azonban, mégis a keletkezett hiány hajtja, sarkallja, hogy újra teljes legyen. A karakternek ezt a hiányérzetét jól használja fel Kieslowski, hiszen így nem csak a teljesség, az egy időben, több helyen jelenlevés varázslatát képes megvizsgálni, hanem mindezt a szerelemmel is kapcsolatba képes állítani. S teszi mindezt úgy, hogy a szerelemről folytatott szakadatlan párbeszéd gondolatiságát képes gazdagítani ezzel a nem mindennapi misztikummal. Visszaviszi az embert az Európai gondolkodásmód egyik bölcsőjéhez, a görög filozófiához és a modernkori szerelemben való beteljesülés ideálját szembeállítja a duplikált jelen-léttel és az androgüni teljességgel.

Az jól látható, hogy eredeti alkotással állunk szemben. Ennek azonban van egy kis hátulütôje is. A történetvezetés nem mindenhol feszes, a néző nem mindig tudja pontosan, hogy a film hova is akar kilyukadni. Ez alapvetően egy kellemetlen feszültséget generál, ami miatt az ember már-már feláll a film elől. Hasonló érzése van az embernek egy-egy Cortázar-novellánál. Mégsem hagyjuk ott az alkotást. Hiszen csak Kieslowski – akárcsak az argentin író – birtokosa a figyelemfenntartás képességének. Apró formai bravúrokkal – legyen az dramaturgiai vagy képi – mindig leköti a néző figyelmét. A lengyel rendező munkájában számomra játékos és sokrétű látásmódja volt a legmegragadóbb. Többször állítja finoman feje tetejére a kamerát, ezzel mintegy érzékeltetve, hogy a világ kizökken a maga valóságából. Ezzel a kizökkenéssel többször összekapcsolódik egy másik jellegzetes kameraállásal,  a szubjektív nézőponttal, amivel a rendező még személyesebb hangnemet tud megütni. S végül meg kell említeni a film folyamatosan váltakozó narancsos és zöldes színvilágát, amit a rendező a különleges csipkés és vízen megtört fény-árnyék játékkal tesz felejthetetlenül sejtelmessé.

Mindezt elnézve, nem meglepő, hogy ez a film könnyűszerrel vált modern klasszikussá, ami nem csak a filmbarátoknak nyújt hatalmas élményt, hanem a körmönfont könyvek szerelmeseinek is.

FALL IN LOVE WITH ILLA - SZERETNI ILLÁT by blzs

 „A félelem az elme gyilkosa” – Bene Gesserit credo (Frank Herbert: A Dűne)

Érdekes filmmel van dolgunk, mikor ez az ausztrál film kerül elénk, hiszen egyáltalán nem az, amire elsőre számítanánk a műfaji besorolásból. Jómagam nyugati cikkeket és ajánlókat böngészve akadtam rá, mikor a Winter's Bone kapcsán kerestem háttér anyagokat. Ez azonban nem  különösebben meglepő, hiszen míg Debra Granik alkotása a hazai szekció győztese volt, addig David Michôd munkája a legjobb külföldi filmnek járó díjat érdemelte ki magának Sundance-ben. Ebből a tényből azonban nem vontam le messzemenő következtetéseket, pedig a lehetőség adott volt.

Most így visszagondolva már látom, valóban igaz volt Kovács Patriknak - a Filmtett cikkírójának -, mikor rámutatott, hogy ez a két(-három) film jól mutatja, hogy az Újvilágban mire is kapja fel a fejét az értő közönség. Jelenleg úgy tűnik, a kulcsszó a realizmus. Ezt a terminust pedig egészen tágan értelmezik, hiszen a hitelesség az, amire leginkább adnak. Míg a kopottas képi világú Winter's Bone korrekt korrajzot nyújt napjaink amerikai vidékéről, addig az Animal Kingdom egy kis közösséget figyel meg a bűnözés, a félelem lencséjén keresztül a modern nagyváros vadonjában.

Maga a film  is tulajdonképpen úgy van felépítve, mint egy nagyon nívós természetfilm. A kölyök magára marad, mikor édesanyja heroin-túladagolásban meghal. Ebben a szerencsétlen helyzetben jelenik meg a segélykiáltásra a nagymama, a nőstényoroszlán. Ő vezeti be Joshua Cody-t – más néven „J”-t - a falkába, melynek tagjai mind főállású bűnözők. A csapat feje Barry 'Baz' Brown, aki higgadtan, atyai szeretettel terelgeti testvéreit és az árvát, sőt törekszik jó útra térni. A család kemény figurája Craig Cody. Az aggódó figura Darren Cody. A potenciális vezető, akit neurotikus viselkedése fosztja csak meg a pozíciótól, Andrew 'Pope' Cody. A nők ehhez képest csendesek, de hatalmat és erőt jól láthatóan birtokolnak, szépségükből vagy intelligenciájukból adódóan. Ezen a ponton még azt hihetjük, hogy egy egyszerű és jó minőségű angolszász bűnügyi filmet fogunk látni. A rendezőt azonban a mindennapi bűnözés nem igazán érdekli, inkább a bűnöző mivoltból eredő hatalomra, erőre koncentrál. Emellett pedig rögtön rátér a rendőrségi megfigyelésekre is, melyek igen csak nyomasztják a családot. Ennek a hatalomnak és a félelemnek a kettősége foglalkoztatja az egész film folyamán. S ebben két dolog is nagy segítségére van.

Az egyik a színészi játék. Ben Mendelsohn, Joel Edgerton, Guy Pearce, Luke Ford, Jacki Weaver, Sullivan Stapleton, James Frecheville jól teljesítenek. Játékuk teljesen klisémentes és karakteres, mégis jól hozzák az adott szereplők jellegzetességét. Ebből fakadóan nagyobb figyelmet igényel a film, nem lehet elkalandozni igazán, hiszen akkor nem értjük meg tisztán a jellemfejlődéseket. A legnagyobb figyelmet Frecheville „J”-je, Pearce Nathan Leckie-je, és a Mendelsohn által parádésan alakított „Pope”-ja érdemli.

A másik a két jól kivehető monológ. Ezek a film történetének esszenciáját tartalmazzák. Az alkotást két jól elkülöníthető részre bontja. Az elsőt „J” mondja el a film elején: „Anya távol tartott a családjától, mert félt. Akkoriban még nem értettem meg, de mindannyian féltek, még ha nem is mutatták ki.”. Ezt a félelmet az első pillanatokban még nem is érezzük igazán, azonban idővel egyre érzékelhetőbb lesz. E félelem lényegét a film tarkovszkiji arcélű Davide Attenborough fogalmazza meg: „Tudod, hogy néz ki a vadon? Vannak hatalmas fák, amik már évezredek óta ott állnak, és vannak bogarak, amik egy szempillantás alatt ki is múlnak. Hatalmas fák és idegesítő kis bogarak. És minden tisztában van vele, hogy hol a helye. Valahol minden illeszkedik a rendbe. Az erős fennmarad, és minden összhangba kerül. De nem minden azért marad fenn, mert erős. Egyesek gyengék, de túlélnek, mert ilyen-olyan okból az erősek megvédik őket. Abból, hogy milyen körökbe keveredtél, azt hihetnéd, hogy te is erős vagy. De nem így van. Te a gyengék közé tartozol. [...] De túléltél, mert az erősek védelmeztek. De most már ők sem erősek. És már nyilván nem tudnak megvédeni.” E monológ alapján érthetjük meg igazán a film logikáját.

Azonban nem csak logikája válik tisztává ekkor, hanem a film képi világa is, mely jól illeszkedik a történthez. Letisztult es lényegre törő realista képekből épül fel az alkotás, nélkülözve minden nemű mellébeszélést. Ugyanez mondható el a zenéről is, ami csak a legfontosabb momentumoknál válik észrevehetővé, amúgy meghúzódik a háttérben, a világ valós zajainak teret engedve.

Ez alól kivételt csupán a főcím jelent, a maga arisztokratikus stílusával, melyet a rendező valós bűncselekményekről készült képekkel kontrasztosan ötvöz, s összességében a filmből teljesen kilóg. Akár egy mottó egy szöveg elején. Dőlt betűs, nem is igazán a szöveg része, mégis a gondolat közös.

Minden szempontból egységes David Michôd filmje. Csupán az lehetne a kifogásunk, hogy az embert, mint állatot mutatja be. Azonban sokkal inkább arról van szó, hogy az ausztrál rendezőnek sikerült a maga sajátos és eredeti módján egy olyan fogalmat érthetővé és átélhetővé - bár koránt sem könnyen leírhatóvá – tenni, amit általában ösztönös félelemnek és hatalomvágynak nevezünk. Javára válhat minden embernek, elmének. 

 Filmszerető közép-európaiként kifejezetten jólesnek a realista, dokumentarista jellegű filmek. Szívesen figyelem, hogy a vásznon miképp fogalmazzák meg a mindennapi élet határhelyzeteit. Ezért aztán kifejezetten örültem Debra Graik Winter’s Bone - A hallgatás törvénye című alkotásának, mely valahol az USA egyik északi államának az isten háta mögötti vidékén játszódik.

A film jól illeszkedik abba a nem kimondottan könnyen emészthető hagyományba, melynek legmarkánsabb darabjai közé nem kisebb filmek sorolhatók, mint a Szelíd motorosok, Az utolsó mozielőadás vagy FélNelson. Ezekben az alkotásokban a nagyszerű és szabad Amerika mítoszának nyoma sincsen, csupán egy birodalmat láthatunk pőrén, a maga nyomasztó kilátástalanságában. Ezt a hangulatot már az első másodpercekben megteremti a film az ütött-kopottan zörgő country zenéjével, fakó képi világával, sivár tájaival, elnyűtt arcaival. Sőt, még fokozódik ez az érzés, hiszen ezek a képek nem csak a nyitó stáblista hangulatfestő képei, hanem egy jól elkülöníthető bevezetőnek a részei, ami a nyomorúságos mindennapokat hivatott bemutatni.

Mindezek után természetszerűleg bontakozik ki előttünk a dráma, melynek főhősnője még a 20. életévét sem betöltött - Jennifer Lawrence alakította - Ree Dolly, aki, miután apja eltűnt és anyja megörült, egymaga neveli az öccsét és a húgát. A mindennapi megélhetés is gondot okoz számukra és csupán a szomszédjuk és a rokonok jó indulatán függ az életük. A helyzetet tovább fokozza, hogy az apa, miután a család otthonát óvadékként használja, eltűnik és ezzel kockára teszi a család lakóhelyét is. Ezt a helyzet már nem tudja Ree elfogadni és tűrni, és a maga csöndes vidéki stílusában körbejárja a rokonokat és ismerősöket, hogy megtudja, merre lehet az apja. A film keretét ez a nyomozás adja meg, mégsem ez köti le a nézőt. A rendezőnek ez csupán lehetőség arra, hogy Ree kalauzolásában megismertethesse a nézővel az amerikai vidéket. Az emberek, ahogyan nálunk is vidéken, szűkszavúak. Beszélgetéseik lakonikusak és célratörők. Nem is igazán tudják kifejezni magukat, inkább a tekintetük árulkodik arról, hogy mi is lesz a következő lépésük. Ennek következtében az elfojtott feszültség érzése folyamatosan jelen van.

Ezt a helyzetet pedig sem a család, sem az iskola intézménye nem képes orvosolni. Utóbbi úgy tűnik, csupán két alternatívát képes kínálni a „kitörésre”: lehetőséget ad arra, hogy a fiatalok megismerkedhessenek egymással és családot alapíthassanak, illetve innen még a seregbe vezethet az út, amely törekszik is a motiválható fiatalokat összegyűjteni. A család intézménye pedig beltenyészet jellegéből adódóan inkább ártalmas, mintsem áldásos. Ezt a tényt a rendező, dialógusok mellett, a filmben szereplő emberek arcaival erősen aláhúzza. Az egyetlen szimpatikus, egészséges arc csupán Ree-é, aki viszont smink hiányában és fiús ruháiban inkább nyújt férfias látványt, sem mint nőieset.

Ez a férfias attitűd azonban nem csak az ő sajátja, hanem az összes többi nőé is. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyenrangúak lennének a férfiakkal. Sőt, a nők szerepe az egész film folyamán alárendelt, maguk között intézik az ügyeiket - legyen az segítségnyújtás vagy leszámolás -, s ha egy nő egy férfit keres, azt csupán az élettársán keresztül érheti el, termesztésen, ha van neki. Ezt a világot egyáltalán nem érintette meg Nyugat-Európa és az Államok keleti és nyugati partjainak liberalizmusa. Itt az archaikus ősi állapotok uralkodnak. A néhány évszázad ezelőtti világtól csupán a mindennapi használati tárgyak különböznek.

Mivel a mindent átszövő betyárbecsületen kívül a klasszikus intézmények javarésze csődöt mondott, nem meglepő, hogy az emberek többsége elkezd a valóság elől menekülni. Erre pedig legalkalmasabb eszköz a drog. A film folyamán igen sokan szívják a dzsojájit és szippantják a fehér anyagot. Mivel a szer többségét házilag, amolyan sufni tuningos módszerrel állítják elő, az egész helyzetnek amolyan szesztilalom korabeli íze van. S ez a hasonlóan kesernyés íz fokozódik, mikor eszünkbe jut, hogy az Egyesült Államokban ismét gazdasági válság van, és ráadásul már a „szeptember 11” utáni korszakban járunk, ahol nem csak Amerika sértetlensége, hanem mitikus elsőbbsége is oda van. A néző így már nem lát mást, csupán egy birodalom kies vidékét, ahol a késő ősz már nem ígér semmit. Itt mindig tud borzasztóbb lenni, s ezt már közvetlenül sem kell látnunk, elég csupán a hegekkel, forradásokkal és élettelen húsdarabokkal szembesülnünk.

TG

Az ikerprímek, ahogy az a filmben elhangzik, olyan egymás melletti prímszámok, melyek között csupán egyetlen páros szám áll (például 11-13, 1997-1999). A két oszthatatlan annyira hasonló, mégis egyedül áll, pedig olyan kevés hiányzik csak, hogy megválthassák egymást.

A történet, mely Paolo Giordano könyvsikerének adaptációja, két ilyen sérült lelkű különc évtizedeken átívelő kapcsolatát követi. Alice lába megnyomorodott egy balesetben. A félénk, sebezhető lány úgy sántikál, mint egy szárnyaszegett kismadár. Mattia komor és megközelíthetetlen, az ember visszahőköl, amikor elkapja a tekintetét, mintha Drakula gróf meredne rá. De Mattia nem harapja meg senki nyakát, A prímszámok magánya sokkal jobb film annál… A fiatalok nem képesek kitörölni a fejükből egymást, érzik a másik lelkének rokoni vibrálását, de vonzalmuk végzetszerűen beteljesületlen marad. Látta valaki a Szeress, ha mersz-t? Hasonló átok ült ott is a szerelmeseken. De míg ott valósággal robbantak az érzelmek, ez esetben sokkal introvertáltabb alkotással állunk szemben.

A hangyaPASS egy 3600 pénzbe kerülő, 6 olyan filmre szóló bérlet, melyek hagyományos moziforgalmazásba nem kerülnek. A bérleteket a programhoz csatlakozó mozikban (lásd alább) lehet megvásárolni, és ott érvényesek, ahol vetted. A megtekinthető filmek:
 

A prímszámok magánya
 

Két sérült lelkű fiatal hosszú idő után ismét találkozik, valahol a matek is közbeszól. Sem igazi közönségsiker, sem nagy szakmai siker nem jár nyomában, de pölö az origós srác bőgött rajta. Tehát okozhat meglepetéseket, és a megnézett filmrészlet után engem is jobban érdekel. A könyvhöz valakinek nem volt szerencséje?
 

Enter the Void

A dealer srácot megölik, de a szelleme visszatér, hogy a húgával legyen. Gaspar Noé filmje, aki a borzasztóan durva Irreversible-t is rendezte, és állítólag ez sem kevésbé kegyetlen. Vizuálisan nagyon merész, formabontó darab, a film jelentős részét a szellem szemén át látjuk. Mindenféle provokítív, sokkoló jelenet, trükk, háttérül a villódzó, neonfényes Japán szolgál. Gyomor kell hozzá - de én szeretem a csípős ételeket.

Attenberg

Görög film egy begubózva felnőtt fiatal lányról, aki kiszabadul zárt közegéből, és elkezd ismerkedni a felnőttek világával. Attenborough természetfilmjei nagy szerepet játszottak a szexről, meg úgy általában a világról kialakult képének kialakításában. Furcsa, imádnivaló filmnek tűnik egy nagyszerű alakítással a közepén (már kicsit bele is zúgtam a hősnőbe).

Mint hal a vízben

A fickó visszatér gyermekkorának színhelyére, ez szembesítésre készteti eddigi életével. Az emlékek feltámadnak, találkozik régi haverokkal, volt barátnővel és a többi. Ez a sztori előkerült már párszor, de a nosztalgia örök sláger. Amolyan csendes, párbeszédközpontú, emberi történet, amivel nagyon nem fog mellé a moziba járó.
 

Vagyunk, akik vagyunk

Mexikóvárosban játszódik a sztori, ahol még a kannibalizmus is virágzik. A gyerekek ezt a hústermelő bizniszt viszik tovább, miután az öregék elhunytak. A horrorral határos, sokkoló film, és még csak nem is a bűnös élvezetekre van kihegyezve, ez itt, kérem, komoly darab.
 

Tilva Ros

Két deszkás srác élete a középpontban. Az egyetem előtti utolsó nyarukat töltik egy lepusztult szerb városban, ahol valaha bánya működött, hozzájuk verődik egy lány is. Markáns kelet-európai íz, de megjelenik a Jackass, meg egyéb amerikai kulturális hatások. Hitelesen mutatja be, milyen ott a porfészekben fiatalnak lenni. Iszonyat mennyiségű díjat bezsebelt a film. Az Attenberg és az Enter the Void után ez sorban a harmadik, amire beülnék, de ha hinni lehet a visszajelzéseknek, akkor a legjobb film a kínálatból.
 

Az egyes filmeket ugyanabban az időpontban, ezekben a mozikban játszák: 

Budapest: Corvin, Művész, Odeon Lloyd, Vörösmarty, Lurdy, Toldi 
Békéscsaba, Center mozi 
Cegléd 
Eger Uránia 
Gyöngyös Cinema Bridge 
Győr Hrabal 
Kiskunhalas 
Pécs Uránia 
Sárospatak A mozi 
Szeged Belvárosi 
Szolnok Tisza mozi 
Szombathely Savaria
 

Vetítési időpontok:

A prímszámok magánya
2011. május 24. 20:00  

Enter the Void
2011. május 27. 20:00  

Attenberg
2011. május 31. 20:00

Mint hal a vízben
2011. június 7. 20.00

Vagyunk, akik vagyunk
2011. június 21. 20:00  

Tilva Ros
2011. június 28. 20:00 

EGY KIS ÖNREKLÁM, REMÉLEM NEM SÉRTEK MEG VELE SENKIT. BEMUTATOM AZ ÚJ RÖVIDFILMET: ILLA NEHÉZ NAPJAI

Apacsok: Török Ferenc saját színházi előadásából rendezett tévéfilmet, mely akkora érdeklődést váltott ki, hogy moziban mutatják be. ’56 után játszódik, egy csoport indiánként él a Duna partján, így lázadnak a rendszer ellen. Aztán a hatalom valakit be akar szervezni. Mindenképp érdemes megnézni, még ha színpadon jobban is működött a történet.

Egyszer fent, egyszer lent: Ismét csak dán film, ezúttal valamivel gyengébb eresztés. A fókuszban családok, kapcsolatok széthullása. Ne ezzel a filmmel vegyük fel a dánokkal a kapcsolatot. Nem ide tartozik, de ugyanezen a címen futott egy jó kis Bogart-Bacall film is. Azt viszont ajánlom:

Április 29.-én (pénteken) este hat órakor Csáth Géza videóest lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol fiatal alkotó Csáth Géza ihlette filmes alkotásai lehet majd megnézni!

Idén tartják meg első alkalommal az Odeon Lloyd Moziban az Izraeli Dokumentumfilm Fesztivált. Érdekesnek ígérkezik. Lehet, hogy magam is elnézek rá. 

A fesztiválon a következő filmeket lehet majd megtekinteni:

443

2010 | 55’ perc | héber nyelven – magyar felirattal

AMOS OZ: AZ ÁLMOK TERMÉSZETE

2009 | 86’ perc | héber és angol nyelven – magyar felirattal

ASKENÁZ

2007 | 70’ perc | héber és angol nyelven – magyar felirattal

FEKETE BÁRÁNYOK

2009 | 76’ perc | héber és angol nyelven – magyar felirattal

GÁZA / SDEROT – ÉLET MINDENEK ELLENÉRE

2009 | 52’ perc | héber és arab nyelven – magyar felirattal

HÍD A VÖLGY FÖLÖTT

2006 | 55’ perc | héber és arab nyelven – magyar felirattal

MAGÁNYOS SZAMARITÁNUS

2010 | 50’ perc | héber nyelven – magyar felirattal

PIZZA AUSCHWITZBAN

2008 | 65’ perc | héber nyelven – magyar felirattal

Itt a Pázmány Filmklub következő vetítése. Menjünk rá sokan! 

Spanyol filmhét lesz az Urániában “Alkotó nők” címmel. Az eseményt a Magyarországi Spanyol Nagykövetség és a Cervantes Intézet rendezi április 29. és május 3. között.  

A hétvégén vetítik le a Quo Vadis 1985-ös olasz változatát. A film Klaus Maria Brandauer (Nero) és Max von Sydow (Péter apostol) miatt lehet érdekes. Előbbi azért, mivel ekkoriban játszott Szabó István trilógiájában - Mephisto, Redl ezredes, Hanussen - mely a hatalom és az emberi személyiség kapcsolatát feszegette. Kíváncsi vagyok, hogy Nero karterének megformálásban ez hogyan mutatkozik meg. Max von Sydowtól pedig nem kell bemutatni, hiszen minőségi munkát ad ki mindig a keze közül. Igaz, voltak érdekes megmozdulásai - lásd. a Dredd bíró esete.

Számomra Franco Rossi, a rendező is érdekes, hiszen gyerekkorom egyik nagy kedvencét, a Fordítsd oda a másik orcádat is Ő rendezte, illetve szerencsém volt A pap és az örömlány című olasz vígjátékához a Film Múzeum jóvoltából, s úgy emlékszem, hogy A gyermek, akit Jézusnak hívtak című filmjét is láttam jó néhány éve. 

 A filmsorozatot a Duna II Autonómián fogják vetíteni a következő idő pontokban:

Történelmi, illetve politikai filmet készíteni - kiváltképp, hogy jó legyen - nem könnyű. Mi is kell egy ilyen filmhez? Kell, hozzá rengeteg adat, valamint egy csipetnyi lélektani ismeret az adott korról. Ez utóbbi az előbbivel, ha nagyon jártasak vagyunk a kor szellemében, akár fel is cserélhető, igaz ehhez tényleg nagyon magabiztosnak és jól értesültnek kell lennünk. A műfaj nélkülözhetetlen hozzávalója még a dramaturgiában való magas fokú jártasság, hiszen  ha az ember zsánerekhez vagy biztos hatással rendelkező receptekhez nyúl, akkor garantált a propagandisztikus vagy részrehajló hozzá állás. S végül egy ilyen filmnél nem árt, ha valamelyik nyugat-európai országban, jelesül Olaszországban, Franciaországban, Németországban vagy Angliában forgatják. Ezekben az országokban ugyanis magas  szintű a politikai kultúra, tehát sok mindenről lehet beszélni anélkül, hogy az ember csúnyán megüsse a bokáját, valamint nem igazán viselik jól a propagandát és az ízléstelen önajnározó jelleget.

A Carlos kapcsán a gyártó országra nem lehet panasz. Francia termékről van szó. A hozzáállás talán egy kicsit balos, de hát Carlos is jobbára baloldali terrorista volt és a nyugati filmszakmában is nagyon sok a baloldali. A többi ponton azonban csúfosan elbukik a film. E bukások közül a dramaturgia „hiánya” a legfájóbb. Olivier Assayas egy, olyan majd három órás filmet készített, melyben a venezuelai terrorista egy robbantás után feltűnik a semmiből, majd egy repülőgép padlóján beleveszik a semmibe. S e kettő között mit is látunk? Látjuk Carlos-t miközben: a férfiasságát vakargatja, lövöldözik, szeretkezik, fel és alá utazgat a világban, egy-két híresebb kommunista, palesztin vezetővel beszélget - gyakran nem is tudjuk, hogy miért-, illetve Johnny Walkert iszik. Ez utóbbi márka annyira pofátlanul szembetűnő, hogy a legrosszabb szponzori pénzekkel kitömött magyar filmeket juttatja az ember eszébe. A film során a whisky legalább hétszer tűnik fel jól láthatóan. Talán ez az adat érdektelennek tűnik, azonban sajnos nem az, ugyanis az ember történetvezetés hiányában valamivel próbálja elütni az időt. Igaz, van egy pillanat, amikor úgy tűnik, hogy a film mégis fog szólni valamiről. Az OPEC 1975 elleni támadást ugyanis a film magához képes egészen jól feldolgozza. A megtekintés után fel is merült bennem, hogy miért nem erről készített a rendező filmet, hiszen méretét tekintve legalább egy jó 40 percet tesz ki a történetből, tehát jó magja lehetne egy érdekes másfélórás filmnek. S valószínűleg az is, hiszen a film eredetileg egy 3 részes -, összesen 330 perces - mini-sorozatból lett ebbe 165 perces formába butítva.A film a lélektani ábrázolás terén is igencsak gyöngén teljesít. A legtöbb figuráról a nevén kívül nem sok derül ki, ami végső soron nem is baj, hiszen ez a sztori mégiscsak a hírhedt nemzetközi terroristáról szól. Azonban róla sem tudunk meg sok mindent. Az őt alakító Édgar Ramírez Carlos figuráját próbálja valamilyen ösztönös férfi állatként eljátszani, azonban ez sem sikerül túl meggyőzően.