KuK Film Rovat

Ha nem láttál még görög filmet, akkor szerintem az Attenberg jó kezdés lesz. Azt hiszem, egyetlen görög filmet sem ismerek, szóval csak tippelni tudok, de nem lehet mindegyik ilyen szuper. Az Attenberget a Magyarhangya vetítette egy alkalommal, amiről jól le is maradtam. Úgy történt, hogy a Művészbe igyekeztem bevágódni, ugyanis ott bandáztak Lilláék, gondoltam megjátszom a Corvinos belépőmet, hátha, de a pénztáros srác szigorú volt, a vetítés meg teltházas – annyira nem lettem ideges, végülis ez a mozgalom sikerének a jele. Úgyhogy kénytelen voltam kerülőúton beszerezni a filmet, és végül egy tengerparti francia üdülőben néztem meg elnyúlva az ágyon, kellemesen zsibbadtan a jó órás kocogástól.

Szóval Attenberg. Egyszer mikor ki akartam mondani, hogy Attenborough, ki ne imádná a sir-t, aki vérbeli angol gentlemanként kommentálja mondjuk a gorillák családi életét, egy nyelvbotlás miatt véletlenül én is így ejtettem ki. Találó tehát a cím, ugyanis pont a természetfilmesről van szó. Az ő műsorain nő fel a Marina, a kicsit zizi lány. Apjával (szerintem vele kezdődött a dili) és barátnőjével gyakran bohóckodik különféle állatokat utánozva. Mi ez? Az önfeledtség megnyilvánulása, lázadás a modern civilizációval szemben? Az apa ugyanis nem nagyon csípi a XX. századot, és ez az egész bolondozás nagyon emlékeztet a primitív törzsek szokására, ahogy eljátsszák a vadászatot, illetve tanítják a gyerekeket. Vagy a kommunikáció egy alternatív formája jelenik meg abban, hogy állati gesztusokkal feleselnek egymásnak? Kétségtelenül nagyon kifejező. Vagy csupán a színészkedés, a játék öröméről van szó? Nézni mindenesetre nagyon jó ilyen rövid adagokban, úgyhogy ne is bonyolítsuk túl a dolgot. Komplett jelenetet nem találtam róla, de a trailerben felvillan pillanatokra:

Marina-nak (Ariane Labed)  különösen harmonikus a kapcsolata haldokló apjával. Minden témát szabadon kidumálnak (be is ugrott a Say Anything, de itt nincs csalódás egymásban), mialatt a kórházban üldögélnek, és várják az elkerülhetetlent. A szörnyű leépülés bemutatásával szerencsére nem terhelik meg a filmet, de a levegőben folyamatosan ott lóg a búcsúzás hangulata. Ezt, a búcsút végül valami eszméletlenül szépen oldják meg. Apának és lányának van egy játéka. Egyikük mond egy szót, amire a másik gyorsan rávág egy másikat, amolyan pszichológiai asszociációs technika. Játék, játék, játék az egész film. És ez a szópárbaj hirtelen egy bemutatkozássá válik: „Marina” és a válasz „Apa”. Vagyis ennyi volt, ez voltam én neked, ez volt a szerepem itt, veled, remélem, jól játszottam.

Tehát a halálra készülődés az egyik szál. Az urnarendelés bántó praktikussága a még élőnek, a különös búcsúajándék szervezése, az érzelmek visszafojtása amíg csak lehet. Hogy végig lehessen csinálni. Ezzel kapcsolódik össze a másik téma, ami Marina első szexuális tapasztalatai körül bonyolódik. Hiába huszonéves ugyanis a lány, teljesen elzárkózott eddig minden akciótól. A barátnője mesél neki a kalandjairól, tanítja csókolózni, ez egyébként a gusztustalanul vicces kezdő jelenet is egyben, a többi viszont nem vonzza, sőt, egyenesen visszataszítónak tartja. Bár az apa meghallgatja kétségeit, megérti őt, és nem ítélkezik felette, azonban már nem maradhat sokáig vele. A lánynak fel kell nőnie, ehhez pedig hozzátartozik a szex, és egyébként is mindenki csinálja, itt volna az ideje kipróbálni. Így kezd el dagadni a kíváncsiság.

Marina ledobja a ruháit a kábé egyetlen szóba jöhető férfi előtt, persze csak azután, hogy bemutatta a már emlegetett botnyelvű csóktudását. Ez a búcsúzás mellett a másik kedvenc jelenetem. Na nem a pikantéria miatt, vagyis nem csak amiatt, hanem mert a teljesen kezdő színésznő itt elképesztő érzékenységgel játszik (a Velencei Filmfesztiválon díjazták is alakítását). Ezért találták fel a közeli felvételt. A feszült várakozás mellett megjelenik az arcán a kíváncsiság, a félelem, a bizonytalanság, amikor reszketve odaadja magát. Érdemes figyelni az arcjáték változását, amint a férfi odalép hozzá, felöltözteti, és végül megcsókolja. Értetlenség, zavar, harag, csalódottság és… hála? Ekkor kezdődik el benne valami. Különösen tetszett, hogy nem próbálták a szexet átideologizálni (a szokásos lázadásra, emancipációra gondolok), hiszen önmagában is elég izgalmas téma, és itt ezt itt be is bizonyítják. Mindenféle álságos finomkodástól mentesen, végig érdekfeszítően és meghökkentően beszélnek róla. Így kell ezt csinálni!

Szomorúsága és a lehangoló kulisszaként szolgáló szoci-épületsivatag ellenére elbűvölő világ az Attenbergé. Irigykedve néztem a szereplőket, mivel ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne átmenteni valamit abból a felemelő játékosságból, ami a filmet keresztül-kasul átszövi. Aztán én is valahogy úgy voltam vele, ahogy Csáth: „Később, az utcákon hazafelé bandukolva beláttam, hogy ez a kívánság jogtalan és helytelen.” És mintha ezt a tanulságot visszhangozná a film végkicsengése is, amikor a hamvak szétszórását követően a barátnők elválnak, mennek a maguk dolgára, és a kamera elidőz a külszínfejtő kiábrándító törmelékdombjain és valami erőmű kéményein. A kapocs, mely a játékkal teli világot összetartotta megszűnt létezni, nincs mese, fel kell nőni.