KuK Film Rovat

Torinói ló: Tarr Béláról írni kéne. Én csak a Családi tűzfészket láttam tőle, ami kifejezetten tetszett, de mégis elriasztott az ismerkedés folytatásától, hogy hírhedten velősek és lehangolóak a rendező filmjei. Valamelyikőtök esetleg jobban ismeri az életművet?

Csúcshatás: Bradley Cooper (hű de tenyérbemászó képe van) a Másnaposokból (valahol szörnyű, hogy akkora siker lett ez a film) egy drogtól szuperokos lesz, és meghódítja a világot. Mit tesz a világ legokosabb embere? Hajtja a nőket és a lét. Ez az alapötlet, amit a film vizuálisan rendkívül erősen vázol, de ha hinni lehet a kritikáknak, kissé üresen kong az egész. Felbukkan benne De Niro.

Kedves szomszéd: Ismét egy dán film, nyomasztó atmoszféra, nyomorult emberek, cinikus humor, és persze egész jónak mondják ezt is. Szexualitás, perverzió, négy ember önmaga-keresése a terítéken. Nem randifilm, és kétségtelenül a szokott dán ösvényen halad, de a minőség elcsitítja az ellenérzéseket, nem igaz?

Maci Laci: Ó, ez szörnyen hangzik! Azt tették, amit a Garfield filmváltozatával, élőszereplők mellé számítógéppel animálták a címszereplőt - azt se néztem meg.

Menedék: Ozon drámája egy nőről, aki egy túladagolás után arra ébred, hogy terhes, és a szintén drogos apa már alulról szagolja az ibolyát. A nő vidékre menekül, és összeismerkedik halott szerelme homoszexuális öccsével. Tehát pukkasztják a polgárt keményen. Ozon viszont érzékeny figura (egy-két filmjét láttam), nem félek attól, hogy öncélúvá válik. Érdekel valakit?

A mestergyilkos: Profi bérgyilkos az utolsó meló előtt. Azok számára, akik félnek a túl sok jellemfejlődéstől. Cicik és akció. Őszinte film, na!

Womb – Méh: Fliegauf Rengetege szörnyű élmény volt a számomra, azóta mint a kutya, csupán gyanúsan megszagolgatni, és némi földet kaparni voltam hajlandó a filmjeire. Viszont annyit dicsérték a Dealert, és a Rengeteg emléke is halványodott annyit, hogy csaknem kedvet kaptam a Womb-hoz. A sztori: Eva Green megszüli halott szerelmének klónját. Engem emlékeztet a Nicole Kidmanes Birth-re.

A zöld sárkány gyermekei: Miklauzic Bence Ébrenjárókja egész szerethető filmecske volt, második rendezésével kapcsolatban is maximum ennyit szoktak megjegyezni, az ítélet az erős közepes és a gyenge közepes közötti skálán mozog. Egy ingatlanügynök szedi rendbe az életét egy kínai fickóval kialakuló konfliktusa során. A rendező szimpatikus arc, kívánom, nézzék meg sokan a filmjeit, de vannak most ígéretesebb alkotások is, amelyekről írhatnánk.

2011. április 14.

A belgrádi Fantom (The Belgrade Phantom): Jugoszláviában játszódó fél-dokumentumfilm, amely egy autótolvajról szól, aki packázik a rendőrséggel. Nem valami érdekfeszítő.

A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right): Leszbikus szülők nevelik a gyereküket, és felbukkan a spermadonor – mindez könnyedén, humorosan, neves színészek tolmácsolásában, nagy kritikai sikerrel övezve. Egy kicsit idegenkedek a stratégiától, amivel az ilyen filmek a nézői figyelemre apellálnak, de mégiscsak ez a hónap kiemelt amerikai bemutatója, a lecsengő Oscar szezon utolsó hullámában. A titanicon is bemutatták, kritika ITT.

Hajszál híján úriember (En ganske snill mann): Norvég film. A tizenkét évre lesittelt gyilkos kiszabadul, és keresi a helyét a megváltozott világban. Ismerős hangulat és klisék, és nem is a legértőbb tolmácsolásban. Titanicos jelentés a címre kattintva.

Hopp (Hop): Nyuszis, félig-animációs családi cucc húsvétra.

Ismeretlen férfi (Unknown): A lassan hatvanéves Liam Neeson ellopott identitása után kutat ebben a Berlinben játszódó régimódi thrillerben. Többen emlegetik a nagyon „egyszerű” Elrabolvát a film kapcsán, mint a színész keményfiús karrierszakaszának újabb állomását, bár itt kevesebb nyakat törnek el puszta kézzel, mint a párizsi kalandban. Egy fokkal biztos ízlésesebb a Statham filmnél.

Ki/Be Tawaret: Terézváros, a 80’-as évek hangulata, és van itt egy szerelmi sokszög is és szürrealista megoldásokat emlegetnek. Összességében szerethető összevisszaságnak tűnik, ki jobban, ki kevésbé palástolja csalódását a film kapcsán.

Sikoly 4. (Scream 4): A Sikoly annak idején a slasher filmek (késes gyilkos hajkurássza a fiatal csajokat) enciklopédiájává vált, és szerintem erőteljesen hozzájárult a műfaj elemeinek elhasználódásához. A negyedik rész divatot már nem fog teremteni, inkább csak értelmezni próbálja majd, mi történt az elmúlt másfél évtizedben horror fronton. Mondjuk a slasher érában nem sok erőteljes próbálkozás volt, inkább a zombik támadtak hevesen.

2011. április 21.

Eljő a napunk (Notre jour viendra): Erről már írtunk blogban a Titanic fesztivál kapcsán, katt a címre. Csúnyán szétkapták Vincent Cassel-t.

Élve eltemetve (Buried): Ryan Raynolds a film jelentős részét egy koporsóban eltemetve tölti mobilja és egy öngyújtó társaságában. Azt mondják, jó – de engem speciel nem győzött meg.

Forráskód (Source Code): Ez viszont annál inkább meggyőzött. David Bowie fia megrendezte második filmjét, az első a Hold volt – látta valaki? Nekem is pótolnom kéne. Ez is sci-fi, és meglepően jó kritikákat kapott. Az ügynök a vonat felrobbanását akarja megakadályozni úgy, hogy kb. mindig ugyanazt a 8 percet tudja eltölteni egy-egy utas testében. Közben megismerkedik egy szépszemű barnával is. Tényleg jó lehet, írjunk róla!

Földünk, a műanyag bolygó (Plastic Planet): Környezetvédelmi doksi, melyben a műanyag a rosszfiú.

A HR manager (The Human Resources Manager): Humoros dráma, melyben egy magánéleti válságban szenvedő fickót a kötelesség Romániába szólít. Valószínű, nem nagy szám, alig hallani róla valamit.

Norvég erdő (Noruwei no mori): 60-as években játszódó japán szerelmes dráma. Csendes, elmélyedést igénylő alkotás, ahol a divatos téma, a gyász feldolgozása is helyet kap. Nem mestermű, de valószínű, megéri a mozijegy árát.

Rio: Beszélő papagáj egy digitális animációs film főszerepében.

2011. április 28.

A lány és a farkas (Red Riding Hood): A Twilight rendezőnője készített egy Piroska újraértelmezést farkasemberrel és Gary Oldman-nel. A kritikai visszhang alapján pocsékul sikerült. Mondjuk én nem láttam még olyan filmet, amiben farkasember van, és nem rossz.

Chloe - A kísértés iskolája (Chloe): Atom Egoyan kommerszebb erotikus thrillert rendezett. Ez az eddigi legkedvezőtlenebbül fogadott munkája a neves direktornak, de nekem eddig mindegyik filmje tetszett, ezért tenni fogok vele egy próbát. Szóval ajánlom is, meg nem is. Érdekes, hogy Amanda Seyfried ezen a héten ártatlan Piroskaként, és gaz csábítóként is debütál.

Ketten a hullámban (Deux de la Vague/Two in the Wave): Idézem a port-ot: „Dokumentumfilm a francia film két legnagyobb alakjáról, Jean-Luc Godard és Francois Truffaut kapcsolatáról.”

Séraphine: 2008-as film. Egy középkorú bejárónőből lett festő-zseni sztorija. Művészieskedő, de a címszereplő alakítását díjazzák. Nem fontos.

Thor: Hihi, na ez fura. Fogják a Marvel szuperhősét, a „viharistent”, aki a Hulkéval összemérhető pofonokat képes osztogatni, és a rendezői székbe beteszik a Shakespeare mániákus Kenneth Branagh-ot. Egyrészt képregényeken nőttem fel, másrészt Branagh szupertehetséges, tehát érdekel a fúzió, kérdés, hogy lehet ezt összepasszintani a Kuk profiljába. Akárhogy is, ez a hét legérdekesebb próbálkozása. Meglátjuk. Említettem, hogy Odin-t Anthony Hopkins játssza?

Lisa Chodolenko rendezőnő legújabb filmje a vígjáték kategóriába lett besorolva. Tény, hogy a remekül időzített, humoros jeleneteknek köszönhetően bőven van alkalmunk a nevetésre és a szórakozásra, mégis inkább a komolyabb, drámai vonalat érdemes kiemelni. A napsütötte Dél-Kaliforniában él egy látszólag kiegyensúlyozott és boldog család: Nic (Annette Bening), a szigorú és racionális orvosnő, Jules (Julianne Moore), az engedékeny és érzékeny tájépítő, valamint két kamasz gyermekük, a 18 éves, egyetemre készülő Joni (Mia Wasikowska) és a 15 éves Laser (Josh Hutcherson). Igen, jól látjátok, egy leszbikus 'házaspár' a két csemetével alkotja ezt a családot. Minden szépnek és jónak mondható, egészen addig a pillanatig, míg Laser ráveszi nővérét arra, hogy derítse ki, ki is valójában a biológiai apjuk (ugyanis a testvérpár ugyanattól a spermadonortól származik).

Az 'apáról', Paul-ról (Mark Ruffalo) kiderül, hogy milyen nyitott, jófej, laza és életművész figura, még menő étterme is van. A bonyodalmak és konfliktusok egyre jobban befészkelik magukat a család mindennapi életébe, ugyanis Paul, mint apai ösztöneinek tudatára ébredt katalizátor tudattalanul is hozzájárul a megszokott rend és harmónia felbomlásához. Ő az, aki motorozni viszi Joni-t, holott a motorozás tiltólistán van, ő az, aki Laser-rel csak úgy 'lóg', lényegében szabadságot és egy kis 'levegőt' ad a két kamasznak. A két anyu persze aggódik és fenyegetve érzik magukat a 'betolakodó' által, ezért gyorsan meg is hívják magukhoz vacsorára, hogy lássák, kivel is állnak szemben. Még több problémát helyez kilátásba az, hogy Paul megbízza Jules-t kertjének átalakításával, ám a hölgy egyszer csak azzal szembesül, hogy elcsábították és egy férfi (!) karjában, ágyában hempereg. Az affér persze kitudódik, az idillinek tűnő családban a hangulat fagyossá és keserűvé válik, mindenki a férfit hibáztatja.

Ezek alapján könnyen mondhatnánk azt, hogy ez a téma unalmas, már láttuk ezerszer, de mégis van benne valami nagyon emberi és szívhez szóló. Függetlenül attól, hogy egynemű párról van szó, a rendezőnő egyetemes problémákat, témákat boncolgat – a házasság és a család mint intézmény, a váratlanul belépő harmadik fél –, egész intelligensen és őszintén. Érzékletes képet kapunk arról, hogy valójában milyen törékeny és könnyen kibillenthető egy házasság, hogy milyen nehéz hosszú idő után is 'észrevenni' a másikat és nem belesüppedni a mindennapi rutinba, és még sorolhatnám. A színészek kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, a párbeszédek mentesek az elcsépelt sablonoktól, a vicces jelenetek, a fájdalmas könnyek és a filmzene pedig csak tovább fokozzák a filmélményt. Szó sincs remekműről, hisz a befejezés és a férfi 'sorsa' kissé összecsapottnak, kidolgozatlannak tűnik, de mindenképp elgondolkodtató és ugyanakkor szórakoztató alkotás A gyerekek jól vannak. 10/7.

Írta: Sajószegi Nikolett 

A történet alapján egy egyszerű, kedves, szerethető filmre számítunk. Olyan tipikus „vissza az életbe” élményre. A főszerepben egy apa meg a lánya. A csonka család Kanadában él, egy város peremén, gyakorlatilag a semmi határán. Ugyanis házuk mellett szinte nincs más épület, csak egy autóút halad el előttük, szomszédjuk meg a havas, végtelen pusztaság. Az autóúton tudnak eljutni egy lakott, civilizált területre, de az sem mondható élettel telinek. Az apa nem járatja iskolába lányát, aki már 12 éves. A férfi merev, zárkózott figura, szinte nem érintkezik emberekkel, nem jár szórakozni, nincs kapcsolata nővel. Mondhatjuk azt is: nem szereti az embereket. Lányát is merev szabályok közt neveli, de ezzel együtt nagyon szereti. Talán a külvilágtól próbálja óvni. Túlságosan félti. Így a kislány magányos, játékmentes életet él, de ő is szerei apját. Mintha ez lenne a természetes – így élni. Aztán egy nap a kislány fagyott halottakat pillant meg a hóban. Találkozik egy tigrissel az erdőben. A havas télben. Az apa munkahelyére egy új lány érkezik. Egy nagyon különc lány, aki megpróbál közeledni a férfihoz. Lesz ebből valami? Változnak a szereplők? A nagy semmittevés végre megtelik finom érzelmekkel és tettekkel?

Igen, hát persze, hogy ezt akarjuk. Persze, hogy arra várunk, hogy történjen valami a szereplőkben. Hogy végre kicsit bevonódjunk, hogy kapjunk egy kis életerőt a filmtől. Hogy megkönnyebbülve álljunk fel. De nem, csalódnunk kell. A kanadai Denis Côté alkotása puritán, távolságtartó, hideg film. De film, az biztos. A kamera helye mindig pontosan ki van jelölve, a képek szépen tervezettek, jól komponáltak. Minden nagyon takarosnak tűnik. Nincs kamerarángatás, művészkedés, vagy hatásvadászat. Nagyon visszafogott, nagyon ízléses és következetes darab. De rettentő lassú, kevés a történéssel. Ez eleinte még kifejezetten jól hat, csak a második felében kezdünk fáradni. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is érdekel a szereplők boldogsága. Már nem izgatott, mi a vége. A végét vártam, és ez rossz jel. Pedig egy ideig igazán jó filmet láthattunk.

A szereplők remek alakítást nyújtanak. Nagyon hétköznapiak, természetesek. Kevés érzelmet fejeznek ki, de így is szerethetőek. Így az első fél órában visz magával a film, hiszen érdeklődve figyeljük, ahogy ezek a furcsa, egyszerű lények élik a mindennapjaikat. Nem rajtuk múlik, hogy a végeredmény nem egy emlékezetes alkotás. Mindez rövidfilmként működött volna igazán, a forgatókönyv is mintha egy rövidfilmhez készült volna. Túl száraz, túl egysíkú az írás. A rendezés meg olyan tipikus „főiskolás”. Mintha a kevés mindig elég lenne.

Az biztos, hogy nem közönségfilmet látunk. Az alkotás megköveteli, hogy éberek és nyitottak legyünk. Hogy mi is megdolgozzunk az élményért. Nem is ez a baj. Mi megtesszük a magunkét, de mégsem kapjuk meg a jól megérdemelt jutalmat. Értékelhető, ízléses film lett, helyenként remek pillanatokkal, de nem több ennél. Pedig csak egy kicsivel több hiányzott volna... mindenből.

10/7 pont – ismét.   

Szövényi-Lux Balázs

A francia rendező, Romain Gavras provokatív kisfilmjében, melyet a rapper M.I.A Born free című számához készített, egy disztópikus világot ábrázol. Olyan világot, amelyben a vörös hajúakat  begyűjtik és lemészárolják. Ha figyelmesen nézzük a klipet, feltűnik egy graffiti, mely az IRA egyik jelmondatát - „Eljő a napunk” - hirdeti, s ezzel Gavras előreutal első játékfilmjének címére és motívumaira is, gondolok itt a vörös hajszínre, a kirekesztettségre vagy az erőszakra. Ebben a 'francia Harcosok klubjaként' is emlegetett alkotásban egyik (anti-)hősünk a kamasz Remy (Olivier Barthelemy), akit állandóan kigúnyolnak, anyjával és húgával viharos a kapcsolata, és még virtuális 'barátnőjéről' is kiderül, hogy valójában egy Marilyn Manson-utánzat, így nem csoda, hogy az esetlen és bizonytalan fiú a folyamatos atrocitások elől inkább elmenekül.

M.I.A, Born Free from ROMAIN-GAVRAS on Vimeo.

Ekkor kerül képbe másik (anti-)hősünk, a teljesen befásult, megkeseredett lelki tanácsadó, Patrick (Vincent Cassel), aki ismeretlenül a szökevény nyomába ered és szárnyai alá veszi Remy-t, mondván majd ő megedzi és férfit nevel belőle. A két rőt hajú idegen együtt vág neki az 'identitás-kereső' útnak, amely minden, csak nem egyenes, s a végállomás (vagyis a szabadság és megértés földjének vélt, vörös hajúakkal teli Írország) helyett inkább a leágazások, a mellékutak az érdekesek. A cinikus Patrick rendszerint provokálja a frusztrált fúit azért, hogy ráébressze egyedülállóságára, hogy hatalmat adjon a kezébe, s ezen törekvése olyannyira jól sikerül, hogy egy idő után feltör Remy-ből minden agresszió és választott fegyverével, a nyílpuskával ártatlan emberekre is veszélyt jelent. Csupa abszurd és szürreális kaland követi egymást, még Patrick-ról is kiderül, hogy kellőképpen perverz és romlott, példa erre a spontán szállodai orgia és az ominózus jakuzzis jelenet.   

A két, egymásnak csak látszólag idegen karakter szép lassan rádöbben arra, hogy hontalanok hazájukban, nincs saját nemzetük, nyelvük, hadseregük – egy olyan európai országban, amelyről inkább az öntudat és büszkeség jutna az eszünkbe. Emellett hangsúlyos szerepet kap az az absztrakt gondolat, amely a vörös hajszín közösségformáló és összetartó mivoltát tételezi, s így ezzel nem csak politikai, hanem faji és morális kérdések is felvetődnek. Milyen alapon ítélkezünk embertársainkról? Miért bújunk előítéleteink mögé? De a sértett fél féktelen bosszúja ugyanúgy helytelen és elvetendő, mint az őt érő támadások és gúnyolódások hada. Van-e megoldás erre a mai napig aktuális problémára? Remy és Patrick úgy gondolja, hogy a sok vörös hajú ír között békére lelhetnek, nem közösítené ki őket senki, de így persze feladnák azt, ami egyedivé és különlegessé teszi őket. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer eljő végre az a nap, amely a megértés, az elfogadás, az egymás iránti tisztelet és szeretet napja lesz, de addig is párszor érdemes megnéznünk Gavras megdöbbentő őszinteséggel és nyerseséggel átitatott, lebilincselő színészi alakításokkal gazdagított filmdrámáját. 10/9.

Írta: Sajószegi Nikolett  

50 éve járt, Yuri Gagarin személyében, először ember az űrben. Ennek tiszteletére készíttették el a "First Orbit" című youtubon debütált "meditációs csend"filmet, melye archív hang és filmfelvételek valamint a nemzetközi űrállomásról készülte felvételek kombinációjából áll össze. A filmet Christopher Riley rendezte, a zenéért pedig Philip Sheppard volt felelős.

Adott egy nem túl kellemes alapszituáció: Michael McCrea (Cillian Murphy), tipikus dublini lúzer tízezer euróval tartozik a város könyörtelen gengszterének, Perriernek (Brendan Gleeson) és csupán pár óra áll rendelkezésére, hogy törlesszen. Esetlen barátunk hiába próbálkozik Tökfejnél (Liam Cunningham), az alvilági uzsorásnál, aki pénz helyett 'alkalmi munkát' ajánl – Michael el is fogadja, ám pechjére felültetik. Az idő egyre fogy, a pénznek nyoma sincs,  erre megjelenik két mafla behajtó, hogy 'megsürgessék' főszereplőnket, ám a szomszédlány (Jodie Whittaker) váratlanul megmenti Michael életét és kezdetét veszi az eszeveszett menekülés. A helyzetet tovább bonyolítja a semmiből előkerülő, haldokló apa-figura, Jim (Jim Broadbent), aki szentül hiszi, hogy ha elalszik, akkor eljön érte a Kaszás.

A film tempója szinte végig feszes, pörgős, csak kapkodjuk a fejünket – lövöldözés, vérfürdő, erőszak, autósüldözés, harci kutyák, drogdílerek és a számtalanszor elhangzó 'fuck' szócska. Hogy a finom lelkűeket megnyugtassam, a sok durva momentum mellett előbukkannak az érzelmes, elgondolkodtató jelenetek is, amelyekben a hangsúly inkább a főszereplő lelkivilágán, homályos múltján valamint a szüleivel és a szomszédlánnyal való, problémamentesnek távolról sem nevezhető viszonyán van. Miért távolodott el szüleitől Michael? Milyen okokból keresi fel őt éppen most az apja? Brendával csak szimplán jó szomszédok, vagy ennél többről van szó?  Hab a tortán, hogy a filmet narráló 'személy' nem más, mint a Kaszás, aki azon morfondírozik, hogy vajon mennyiben vagyunk mi, egyének jelentéktelenek vagy inkább jelentősek. Képes lesz-e a zűrös Michael végre jó útra térni és jó emberré válni?

A válaszokat a türelmes néző mind megkaphatja, ám a végkifejletig vezető út (értsd: történetvezetés) meglehetősen rögös, kusza és véres, s ezt könnyűszerrel felülmúlja az emlékezetes és színvonalas színészi játék, a fanyar humor, a rendkívül vicces-vaskos dublini akcentus és a kiválóan összeválogatott zene. A Perrier vérdíja című krimi-vígjáték majd 90 percen át nyújt izgalmat és szórakozást, kissé hajazva a korábbi Guy Ritchie-féle alkotásokra, ám azoktól messze elmaradva, így tehát a végeredmény: 7/10.

Írta: Sajószegi Nikolett

Dél-koreai alkotást látunk. Történelmi időkbe repítenek minket, kosztümös, kalandos film bontakozik ki a szemünk előtt. Az embernek eszébe juthat a Hős című mozgókép, amely hasonló műfajú, távol-keleti történelmi mese. De míg a Hős kidolgozott, művészi látvánnyal és érzékeny karakterábrázolással dicsekszik, addig a Vérző penge egy patetikus, egyszerű közönségfilm.

Igen, itt nyoma nincs művészi megközelítésnek vagy festői látványnak. Igazából csak egy „ottani” közönségfilmet láthatunk. Ez mindenképp érdekes, persze, hiszen általában ilyet nem nézünk moziban. És meg kell hagyni: a koreaiak a maguk módján semmiben nem maradnak el a hollywoodi kollegáiktól. Technikailag egy rossz szavunk nem lehet. Jól fényképezett, profin vágott, igényesen kivitelezett mű. Valószínűleg a történet érthetőbb lehet egy helyi ember számára, hiszen végig olyan érzésünk van, mintha egy történelmi ballada filmváltozatát látnánk. Bár lehet, hogy csak erre játszottak rá, nem tudom. Minden esetre a forgatókönyv mintaszerűen építkezik, szépen vezeti fel a szálakat, ügyesen adagolja az izgalmakat. Ám ahogy haladunk előre, egyre erőltetettebb, idegesítőbb lesz a film. A befejezés meg, sajnos, nevetséges. Az biztos, hogy más kultúrájú közönségnek készült, ahol a túlzó érzelmeket könnyebben fogadják. De ez még nem mentség.

Pár kivétellel a színészek végig túloznak. Nem igaz, hogy keleti filmben csak így lehet játszani, elég, ha Ang Lee alkotásaira gondolunk. A főszereplő, a „szerencsétlen srác, aki a végére megmutatja, hogy mégis csak valaki” idegesítő és kiszámítható. Nem igazán tudunk azonosulni vele. Mellette egy vak harcos viszont annál inkább szerethető, emberi, sokszínű, így közös jeleneteik mégis működnek. Aztán a női főszereplő csak egy naiv tekintetű baba, aki persze egyből beleszeret a szerencsétlenkedő fiúba. A „gonosz” meg egy erős tekintetű, nemes gyilkos, aki azért morális alak is, csak hogy egy kicsit dilemmázzunk, mikor végül keresztülszúrja őt az ifjú hős.

Bár egy erőltetett és elnagyolt befejezésig jutunk, a hibák ellenére mégsem lett kifejezetten rossz alkotás. Ez egy profin elkészített, középszerű tömegfilm. Így remek harcokban lehet részünk, unatkozni nincs időnk, és tisztességes a látvány is. Láthatjuk: volt rá pénzük. Ráadásul a legnagyobb pozitívum, hogy rengeteg humort csempésztek a történetbe, és ez az, ami feldobja az élményt.

Nem is szeretném bántani a Véres pengét. Igazából nem akar sokat, csak a maga módján szórakoztatni. Sok mindent el is tudnánk viselni, ha nem egy indokolatlanul tragikus véghez érkeznénk, melyet aztán a női szereplő éneklése próbál feloldani. Ez pedig, bárhol is éljünk, mű és hatásvadász. Így a jól induló szórakozás végül 10/6 pontot érdemel. 

Szövényi-Lux Balázs

Norvég filmet látunk. Ebben nincs semmi különös. A skandináv filmek szép számmal jelennek meg nálunk is, és egyre több országban ismerik meg őket (mármint a Bergman utáni nemzedéket). És az igazság az, hogy északi alkotóktól nemigen látunk rossz filmet. Ez sem lett az, de lassan ki kell mondani: a sok hidegség és groteszk alak kezd fárasztóvá válni.

Amit a norvég rendező, Hans Petter Moland alkotott, az egy ízig-végig skandináv tragikomédia. Szürkés, jellegtelen képi világgal, kézi kamerával. Ütődött, kisszerű emberekkel, akikben persze, van valami szerethető is. Lezüllött, tönkrement arcokkal, akiken jókat lehet nevetni. Megkapjuk a szélsőséges szituációkat és meglepő fordulatokat. Van egy gyilkos, aki épp most jön ki a börtönből. Van egy középkorú, csúnya nő, akit elhanyagolt a férje, és szexuálisan kissé frusztrált. Van egy keménykedő gengszterfőnök, aki úgy szerencsétlen, ahogy van. Van egy feleség, aki már elvált, de egy gyors menetre még kapható. Van egy új jelölt, de őt nem szabad megkörnyékezni. Van egy fiú, aki nem ismeri apját…

Nagyon is közönségbarát alkotást kapunk. Olyan igazi feketekomédiát, ami hazájában valószínűleg nagy sikert arathatott. De lehet, hogy egy norvég néző épp úgy kezdheti unni hazája filmművészetét, ahogy mi a sajátunkat. Megint nincsenek egészséges, ép karakterek. Megint az élet derékon aluli oldalát látjuk, és persze, hogy nevetünk a groteszk helyzeteken, a már-már felháborító tetteken. De azért közben csóválom a fejem: néha a jó ízlés határán táncolunk, és láttunk már ehhez hasonlót korábban is. Eszünkbe juthatnak Anders Thomas Jensen filmjei.

A színészi játék különben remek, Stellan Skarsgård tökéletes szerepében, talán ő az egyetlen, aki közel tud kerülni hozzánk, mert a szemében mindig csillog valami fény. A tisztaságra törekvés.

Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam a film alatt. Azt sem, hogy fölösleges darab lenne. Mondjuk azt: ezúttal még elfogadjuk a mutatványt, de a jövőben ez már kevés lesz. Mert nem igaz az sem, hogy északon csak ilyen filmet lehet készíteni. Susanne Bier megmutatta, hogyan lehet szépet, életigenlőt alkotni „Egy jobb világ” filmjével, amiért Oscar-díjat is kapott. Persze, kell a humor is, és mivel egy jól megírt filmmel állunk szemben, elég, ha bólintunk egyet. 10/7 pont az ítélet.

Szövényi-Lux Balázs

Slavoj Žižek, a neves szlovén filozófus 2006-ban arra adta a fejét, hogy "The Pervert's Guide to Cinema" címen egy filmelemző filmet csinál. Érdekessége az filmnek, hogy Žižek a filmek terébe belépve elemzi azokat. Ezzel igen érdekes ízt ad munkájának.

Ebből szemezgettem ki egy-két gyöngyszemet!

Marx testvérekről általában:

Chaplin Diktátora:

Hitchcock Vertigo-ja:

Hitchcock Psychoja és Madarai:

Az ember gyermeke:

Számos nagyhírű nemzetközi filmes seregszemle mellett a 2011. április 8 – 16. között 18. alkalommal megrendezésre kerülő Titanic Nemzetközi Filmfesztivál is részt vesz az Eye on Films nevet viselő, kontinenseken átívelő filmszakmai kezdeményezésben, amelynek célja, hogy a fesztiválok és a helyi forgalmazók közötti együttműködés erősítésével segítse az elsőfilmes rendezők pályakezdését, munkáiknak nagyobb nemzetközi figyelmet és ismertséget biztosítson. 

- Bedi Kata írása

Egy balerina végzete, aki csak tökéletes akart lenni.

Darren Aronofsky legújabb pszicho-thrillerének bemutatására kár is volna szót fecsérelni, mindenki ismeri a „sztorit”. A film az egymás mellé állított kisarkított karakterek „egyfelől a szabályos, formai, mértékletes, másfelől az ösztönöknek utat engedő, felszabadult, erotikus oldal”  egymásba/egymásra játszásával vázolja fel ezek lényegi különbségét, kibékíthetetlen, ugyanakkor arra folyton törekvő természetét.
Ninába könnyedén belelátjuk a művészet megtestesülését: tökéletes alakja, mely a belülről jövő, érzéki tartalom megtalálásáért kezd harcba önmagával. A tökéletességért küzd, a nagy mű megalkotására tör minden művész, de: „a tökéletes nem azt jelenti, hogy szabályos.” Ennek a felismerése égeti fel Ninát is a film és egyben a „nagy mű”, a darab végén. Tiszavirág életű tündöklése így egy estére szólhat csak, hiszen a másik oldal megismerése végletes kettősségbe taszítja, melyben nem tudja már melyik a fehér, és melyik a fekete tollú hattyú.

A filmben a képi szimbolika nagyon hangsúlyos. Nina minden idegességét hátvakarással vezeti le – ez a folyton felfakadó seb utal a lány állapotára, a „másik oldaltól” való elkerülhetetlen megsebzettségre is. Talán az egyik legszuggesztívebb kép, mikor Nina saját hátából húz ki egy fekete tollat: seb, vér, fekete toll és a tükörben egy elmosódó arc. Aronofsky a színekkel, kontrasztokkal szinte provokáló egyértelműséggel játszik: Nina rózsaszín kabátja, fehér balerina ruhája, rózsaszín lányszobája egyértelműen utal a magát eddig meg nem ismerő, lelkileg elmaradt (fejletlen?) lányra, s ugyanígy Lilyre a fekete ruhák, cigaretta, könnyű kalandok felsorakoztatása.
Lily mint „(be)vezető”, barát,  rivális és egyben mint a szexuális vágyat felkeltő barátnő van jelen a filmben. Nina kapcsolata vele ennek megfelelően nagyon bonyolult, ahogy önmagához fűződő viszonya is komplikált, rétegzett. Ez a vásznon az álom, fantázia, képzelgés és valóság folytonos egymásba folyásában jelentkezik: sokszor nem tudjuk eldönteni mi a valóság, és mi Nina agyának szüleménye. Az egész film így válik szürreálissá, hatásában élővé, de sajnos sokszor érződnek hatásvadász elemek is, mint például a túl erős zene, közeli képek, sok vérrel átitatott jelenet. Ezeknél erős sugallatot érzünk valamire, mely nem pusztán homályos, hanem bizony a „túl művészi” kategóriába csúszik át. Ezt azonban ellensúlyozza a személyiség-formálódás stációinak érzékletes ábrázolásmódja. Ez egyrészt a színésznőt dicséri, másrészt a film szuggesztív jellegének ereje épp a fotószerűen megkomponált egységben, a drámai ívben van.

Aronofsky időkezelése is az álom világát idézi: egyszer elképesztően gyors, másszor lelassul, egy-egy kitartott kép, jelenet révén. Ezzel adja meg a hangsúlyt, és irányítja a figyelmet Nina belső világának kavargására. A film ebből a sajátos időre szabott szimbolikából nyeri erejét.
Az időkezeléshez sajátos térkezelés is társul: túlsúlyban vannak a zárt terek, szinte egy jelenet sincs a szabadban. Három, illetve négy fő helyszín van: az operaház, Nináék lakása, a metró, illetve a bár, ahová Lily viszi el Ninát szórakozni. A film vége az operában játszódik: a színpadon, és az öltőzőben – Nina folyamatos átváltozásait belülről és kívülről is látjuk egyszerre. A zárt terek utalhatnak a valódi kitörés, az önnön korlátain túl soha nem jutó én magába-zártságára, ugyanakkor szorongással teli légkört is teremtenek a filmben. Ezt a légkört a fények használata is erősíti, így válik teljessé, és valóban hatásossá a képi világ, hogy szinte Ninával együtt érezzük a felszakadt körömágy fájdalmát.
A film azonban megőrzi külső fókuszát is: a kamera ablak, melyen belátunk Nina fejébe, lelkébe, és testébe – az érzések és érzékek felszabadulásának szürreális útjára, melynek végén a „nagyszerű halál” a színpadon, a nagy mű eltáncolásával éri a fekete tollú fehér hattyút.

 Pázmány Filmklub az Odeon-Lloyd moziban! 

A program:

március 29. East Side Stories
április 5. Lourdes
április 12. Poézis-Mégis szép az élet
április 26. Mission London
május 10. Méz
május 17. A zöld sárkány gyermekei

A vetítések 19 órakor kezdődnek, utána beszélgetés pázmányos tanárokkal és a filmrendezőkkel!
Jegyár diákkal: 500 .- . Az összesen 6 alkalomra szóló bérlet 3000 ft-ba kerül!
Pázmányosoknak ajándék tea a büfében.

Pazmány Filmklub a facebook-on is!

Friss írás A harcosról!

Az ember megnézi Zulawski borzongató Possession-jét, aztán Scorsese-től A pénz színét a nagyszerű Paul Newman-nel. Aronofsky nyilatkozta, hogy az ember azért jár moziba, hogy Newman arcát nézhesse a közeliken. Aztán jön Woody emblematikus filmje a Hannah és nővérei. Hallgatás. Erre következik a Battle: Los Angeles, és egyből tollat ragad. Fene se érti.

Inváziós akció sci-fit látunk. Szóval az űrlények ismét rossz fajjal kezdenek. Ugyanis több tízezer éve nyírjuk egymást, hogy tényleg csak a legkeményebbjeink maradjanak meg egy ilyen csata megvívására. Ők ez esetben az amcsi tengerészgyalogosok.

Ők lennének:

Nagyon megörültem, amikor megleltem a műsor böngészése közben ezt a portré filmet Krzysztof Kieslowskiról. A lengyel rendező annak idején még az Amatőr című filmjével vált számomra ismerté, melyben a maga csöndes, prózai stílusában mutatta be egy amatőr filmes első szárny próbálgatásait, szakmai sikereit és magán életi kudarcait. Ezt követően sikerült még megnéznem a Veronika kettős életét és több a 60-as, 70-es években készült dokumentum filmjét, melyekre szintén jellemző volt ez a tiszta, embert megszólító gondolatmenet. 

E dokumentumfilm előtt az M2 21:00-tól sugározni fogja a Három szín: Kéket. Ennek kifejezetten örülök, hiszen még nem volt hozzá szerencsém.

Ha valakinek e portréfilmen és játékfilmen keresztül megtetszene Kieslowski munkássága, akkor könnyen hozzá férhet a Veronika kettős életéhez, ami körülbelül egy éve került forgalomba. Sajnos a többi munkája nem egy könnyen elérhető hazánkban. Így, ha ez film nem lenne elég, akkor a kezébe veheti még a Kieslowski mozija című könyvet, vagy ellátogathat a magyar Magyar Kieslowski oldalra.

A már bemutatott filmek közül a 127 órát emelném ki. A pörgős srácnak egy szikla alá szorul a keze a semmi közepén, így gyakorlatilag a halálra várva tölti el a címben feltüntetett durván öt napot. Danny Boyle kihozta a sztoriból, amit lehetett, jó film, de érdekes mód nekem a Gettómilliomos előtti, kevéssé körbeajnározott alkotásai jobban tetszettek. Túl kiismerhetővé váltak a rendező eszközei? Nem hinném, ugyanis ez a filmje is teljesen különbözik az előzőektől. Talán az a gond, hogy pont azokon gondolkodik a srác, és pont úgy, ahogy azt mi is elképzelnénk itthon a fotelünkben ülve. Nem figyeltünk oda eléggé a családunkra, elszaladt mellettünk a szerelem. A sztori amúgy valóban megtörtént, érdekesen elegyíti Boyle a vizuális fantáziáját a tényleges eset zárt kereteivel.
Tom Tykwer (A lé meg a Lola, A parfüm) is új filmmel jelentkezett hollywoodi kitérője után. A Három egy Berlinben zajló szerelmi háromszög története, de a rendezőnek sikerült elemelnie a sztorit a rutinszerű daraboktól. A pár ugyanabba a férfibe szeret bele. Talán többről is szól ez, mint arról, hogyan oldják meg a szerelmi gubancokat.

Anyát a Marsra (Mars Needs Moms): Csúnyácska animáció mindenféle visszhang nélkül. Érdekessége, hogy újfajta digitális IMAX technikát alkalmaz, amely lehet, hogy a jövőbeli szabvány lesz a megfelelő termekben. Én viszont ezerszer inkább a Rango-t választanám, amely a westernek világát ötvözi az animációval - meglehetősen merész módon. A rendező Gore Verbinski, aki egy megbízható, jó arányérzékkel megáldott közönségfilmes. Jó lesz ez.

Egy család (En familie): Dán melodráma ismét, amelyekkel az utóbbi időben sajnos kevesebbet foglalkoztunk, pedig nem véletlenül térnek be hozzánk gyakran. Ez is színvonalas, ha nem is kimagasló alkotásnak tűnik. Egy a tradíciókhoz kötődő pékcsalád széthullása áll a történet középpontjában. Az apa haldoklik, a gyerekek más irányba kacsingatnak – bevallom, nem hangzik valami érdekesen.

Kellékfeleség (Just Go with It): Egyszerű alapötlet: a nő adja ki magát a fickó feleségének, ami a szokásos bonyodalmakhoz vezet. Tele van ilyesmivel a mozi: szexbarátság, mit tegyen a jóbarát, ha rájön, cimborája felesége félrekufircol, stb. Jennifer Aniston, Adam Sandler a húzónevek. Erre ráloccsantanak néhány poént, és a sablonok mentén leforgatnak valami filmszerűt. Primitív és kifejezetten idegesítő.
 

A rítus (The Rite): Magyarországon forgatott ördögűzős film Anthony Hopkins-szal. Ezek miatt drukkoltam neki, de a kritikák alapján egy végtelenül közepes filmecske - a horrort kiherélték.
 

Megkésve, de ITT van Molnár Petra kritikája Stephen Frears új filmjéről.

Jean-Pierre Melville Egy zsaru című filmje a szenzációs A szamurájjal és a közel olyan jó A vörös körrel együtt akár trilógiának is tekinthető – amúgy is divat trilógiákban gondolkodni. Összekötő kapocs Delon alakja: bérgyilkos, tolvaj, és ez esetben zsaru, akinek kék szemébe valósággal beleszeretett a rendező/forgatókönyvíró. Kicsit talán elfáradt a mester az utolsó rendezésekor. Ezt a fáradtat úgy kell érteni, hogy azért az Egy zsaru is kimagasló minőségű francia krimi, csak éppen nem sikerült újat mondani, hacsak a végletes lecsupaszítást nem tekintjük a fejlődés jelének.

A rosszfiúk rosszban sántikálnak:

A legendás művésznő idén lenne százéves. Őrá emlékezik ezzel a kiállítással a Kultea Színház termében az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. A kiállítás február 16. (szerda) - április 4. (hétfő) között tekinthető meg.

(forrás: port.hu)

Bizonyos tekintetben a "fény városa" címkét nyugodt szívvel lehetne Hollywoodra (is) aggatni. Ugyanis ha csillogásról van szó, méghozzá illúziókeltő csillogásról, amely teljes mértékben az évek múlásával sem üresedik ki, csakis az amerikai filmgyártás központjára asszociálhatunk. Hollywood "termékei" szórakoztatnak és elvárzsolnak, egy másik dimenzióba repítenek minket. Csak annyit kérnek tőlünk, a Kedves Nézőktől, hogy szárnyaljunk velük - többnyire feledve mindent. Önfeledt kikapcsolódásra invitálnak minket és nem feltétlen kínálnak meg szellemi csemegékkel. Sokakban ezért visszatetszést kelthet ez az egész "mesevilág". És biztosan vannak, akik pont ezért nem fognak adni azokra az eredményekre sem, amelyeket Hollywood fejesei jutalmaznak meg.

Ettől függetlenül kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb volumenű, legjobban beharangozott és legnagyobb izgalommal várt filmes díjátadó az Oscar-gála. Idén immáron nyolcvanharmadszorra rendezték meg, persze ezt is amúgy "hollywoodiasan", két szórakoztató műsorvezető (Anne Hathaway és James Franco színművészek) celebrálásával. Bár showműsorba azért nem hajlott az egész rendezvény, untakozni sem lehetett rajta - a feltétlen szórakozás még itt is biztosítva volt. A humoros konferálások mellett (ebben a főként vígjátékokban feszítő Sandra Bullock és Billy Crystal színészpáros jeleskedett egy-egy díj átadásánál) persze megható jelenetekben sem volt hiány. Adva a melodramatikus performansz státuszra is, a legjobb felmbetétdal díjáért versengő számok mellett élőben felcsendült Celine Dion énekesnő hangja is, hogy így emlékezzenek meg a múlt alkotóiról. A látványos ruhakölteményekben felvonuló hírességek helyett a főszerep azonban a díjaké volt. A jelöltek kihírdetése és az Oscar "előszobájának" tekinthető Golden Globe díjazottjainak listája után pedig már sok izgalomban nem lehetett részünk, a legtöbb díj előre várható volt.

Az est középpontjában három film, A király beszéde, A közösségi háló és az Eredet állt. A lélegzetelállító effektekkel megpakolt Eredet jó iparosmunkaként az ezen státusznak megfelelő kategóriákban aratott: díjat kapott az operatőri munkáért, a vizuális effektusokért, a hangvágásért és a hangkeverésért. Tulajdonképpen csak a "látvány-kategóriában" nem jutamazták technikai díjjal. Ezeket az Alíz Csodaországban (kosztüm, látványterv) és a Farkasember (smink) kapta. Mondhatjuk hát, hogy az "iparosoknál" bejött a papírforma - és nem érdemtelenül. Sokkal megosztóbb lehet A közösségi háló sikere, amely legjobb filmzene, legjobb vágás és legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban aratott sikert. Tény, hogy mindez várható volt, ám véleményem szerint az is biztos, hogy a nagy népszerűség már inkább a téma aktualitásának semmint a film kvalitásának tudható be.

A főbb díjakat az év kosztümös-drámai filmje, A király beszéde kapta. Nem csak a 2011-es esztendő legjobb filmje lett, de a rendező, Tom Hooper is elismerésben részesült. Ezen kívül a forgatókönyv és Colin Firth főszereplő alakítása is díjazott lett. A hazánkban múlt héten bemutatott, drámaként ütős, filmként átlagos "Rocky-sztori", A harcos is besöpört két díjat: a mellékszereplők, Melissa Leo és Christian Bale alakításai találtattak idén a legjobbnak.

A legjobb női főszerepért a díjat előre borítékolható módon Natalie Portman nyerte el, aki a Fekete hattyúban valóban kiemelkedő alakítást nyújtott - hollywoodi mértékkel mérve legalábbis. Az animációs kategória ezzel szemben már jóval több meglepetést tartogatott: számomra legalábbis már önmagában az a tény is hihetetlen volt, hogy a Pixar stúdió legújabb Toy Story-felvonását jelölték. Hát, most még díjat is kapott. Ezen kívül a legjobb betétdal kategóriában is jutalmazták - ami szintén nem kevésbé meglepő fordulat az enyhén szólva füllhasogató melódiát elhallgatva. A legjobb idegennyelvű film Egy jobb világ címmel egy dán alkotás lett. A legjobb dokumentumfilmnek az Inside Jobot ítélték. A rövid filmek közül pedig a God of Love-ot, a The Lost Thinget (animációs) és a Strangers No More-t (dokumentum) díjazták. Ezekről egyelőre nincsenek információim.

Végezetül, így elnézegetve a huszonnégy kategória huszonnégy győztesének névsorát, talán ildomos volna valami konklúziót levonni az egészből. Mi viszont maradjunk csak annyiban, hogy jövőre, veletek, ugyanitt-ugyanígy! Papírforma szerint.

Friss írás Szövényi-Lux Balázs tollából.

Nem kimondottan zsánerem a horror. Persze néha mégis jól esik eme műfaj egy-egy darabja. Így vagyok Tony Scott Éhség című filmjével is, melyet még 1983-ban vitt vászonra az angol filmrendező. Alkotása inkább elegáns, mint nézőbarát, azonban ez az elegancia rendkívül kifinomult és rutinos, így ha az ember gyomra jó, akkor hamar képes megkedvelni.

A film sok erénye közül számomra kettő igazán kedves. Az egyik a színészi játék, melyért Susan Sarandon, Catherine Deneuve és David Bowie a felelős. A három színész - hideg - profizmusa jól áll a kárhozott hősöknek. Főleg Deneuve játssza meggyőzően Miriam karakterét. Másik megkapó vonulata a filmnek a látványvilága, ami antik szobrokból, kardvirágokból, barokk hangszerekből, valamint hatalmas függönyökkel és fátylakkal díszített szobákból épül fel. Mindezeket Tony Scott nem csak biztos kézzel komponálja egy egésszé, hanem még /a - én nem tartom fontosnak ide ezt a névelőt/ fény és árny kettősének izgalmas játékosságával is képes fokozni az összhatást. S, ha mindez nem lenne elég, a film zenéje és vágástechnikája is igen jól illeszkedik a film struktúrájába. Végső soron az angol direktor kiváló expresszionista összképet hoz létre.

A film kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Tony Scott testvére, Ridley Scott pont egy évvel korábban készítette a Szárnyas fejvadászt, mely érzésem szerint nem csak vérrokonság révén áll kapcsolatban az Éhséggel. Pl.: mindkét filmben sajátos szerepe van az élettartam-növelés problémájának. 

Emellett még az is érdekes lehet e horror kapcsán, hogy egyszer sem hangzik el benne, a vámpír szó, miközben az egyik legsikerültebb vámpír film.

A film egyetlen hibája a közepén található erős dramaturgiai döccenő, melyért az eredeti történetvezetés kárpótolja az embert. Így bátran tudom mindazoknak ajánlani ezt az alkotást, akik szeretnek egy kicsit borzongani az expresszionizmus és brit pop-rock hangulatában.

Féktelen harag: Nicolas Cage cikije, de ez most szándékosan gagyi, mint például a Shoot’em up volt. Tipikus sör-és-chips film. Berakok ide egy képet a filmben szereplő Amber Heard-ről. Őstehetség!

A harcos: Oscar esélyes alkotás, írjunk róla, oké? Lehúzó kritikával nem találkoztam. Christiane Bale ismét lefogyott, és úgy tűnik, ismét bunkót játszik, ami mondjuk sokkal jobban áll neki szerintem, mint a Batman kosztüm. (Akit érdekel ez az oldala is a színésznek, mindenképpen nézze meg a Harsh times-t.) A főszereplő Wahlberg, aki rém bamba minden szerepében – értetlenül állok a sikeres karriere előtt. Nem szokványos boksz film, nem a nagy csatákon van a hangsúly.

Honnan tudod?: James L. Brooks-nak volt pár jobb dobása, de valahogy ez a próbálkozás a szerelmi bonyodalmakba keveredő Reese Whiterspoon-al valahogy nem tűnik ütősnek. A visszajelzések is ezt támasztják alá. Van benne Jack Nicholson is, ha ez 2011-ben számít valamit egyáltalán.

Precious – A boldogság ára: Na ezt a filmet rendesen megszórták díjakkal. Túlsúlyos fekete csaj új életet akar kezdeni, de az anyja mást akar, visszahúzza. Elég megrázó sztori lehet, és nagy a hátszele, írni kéne róla.

Szerelmek Háza: Súlytalan finn alkotás. Olyan keveset lesz itt Magyarországon, olyan apró, hogy nem érdemes figyelnünk rá – még ha nagyon jó lenne, akkor, de nem az sajna.

Yodok története – Mesél a Láger: Elég fura próbálkozás. Észak-Koreai-koncentrációs táborról készült doksi-musical. Én ilyet nem eszem, mert tönkrevágja az emésztésem. Gondolom, ti sem. És talán jól is van ez így, mindenki táncol és énekel…