A történet alapján egy egyszerű, kedves, szerethető filmre számítunk. Olyan tipikus „vissza az életbe” élményre. A főszerepben egy apa meg a lánya. A csonka család Kanadában él, egy város peremén, gyakorlatilag a semmi határán. Ugyanis házuk mellett szinte nincs más épület, csak egy autóút halad el előttük, szomszédjuk meg a havas, végtelen pusztaság. Az autóúton tudnak eljutni egy lakott, civilizált területre, de az sem mondható élettel telinek. Az apa nem járatja iskolába lányát, aki már 12 éves. A férfi merev, zárkózott figura, szinte nem érintkezik emberekkel, nem jár szórakozni, nincs kapcsolata nővel. Mondhatjuk azt is: nem szereti az embereket. Lányát is merev szabályok közt neveli, de ezzel együtt nagyon szereti. Talán a külvilágtól próbálja óvni. Túlságosan félti. Így a kislány magányos, játékmentes életet él, de ő is szerei apját. Mintha ez lenne a természetes – így élni. Aztán egy nap a kislány fagyott halottakat pillant meg a hóban. Találkozik egy tigrissel az erdőben. A havas télben. Az apa munkahelyére egy új lány érkezik. Egy nagyon különc lány, aki megpróbál közeledni a férfihoz. Lesz ebből valami? Változnak a szereplők? A nagy semmittevés végre megtelik finom érzelmekkel és tettekkel?
Igen, hát persze, hogy ezt akarjuk. Persze, hogy arra várunk, hogy történjen valami a szereplőkben. Hogy végre kicsit bevonódjunk, hogy kapjunk egy kis életerőt a filmtől. Hogy megkönnyebbülve álljunk fel. De nem, csalódnunk kell. A kanadai Denis Côté alkotása puritán, távolságtartó, hideg film. De film, az biztos. A kamera helye mindig pontosan ki van jelölve, a képek szépen tervezettek, jól komponáltak. Minden nagyon takarosnak tűnik. Nincs kamerarángatás, művészkedés, vagy hatásvadászat. Nagyon visszafogott, nagyon ízléses és következetes darab. De rettentő lassú, kevés a történéssel. Ez eleinte még kifejezetten jól hat, csak a második felében kezdünk fáradni. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is érdekel a szereplők boldogsága. Már nem izgatott, mi a vége. A végét vártam, és ez rossz jel. Pedig egy ideig igazán jó filmet láthattunk.
A szereplők remek alakítást nyújtanak. Nagyon hétköznapiak, természetesek. Kevés érzelmet fejeznek ki, de így is szerethetőek. Így az első fél órában visz magával a film, hiszen érdeklődve figyeljük, ahogy ezek a furcsa, egyszerű lények élik a mindennapjaikat. Nem rajtuk múlik, hogy a végeredmény nem egy emlékezetes alkotás. Mindez rövidfilmként működött volna igazán, a forgatókönyv is mintha egy rövidfilmhez készült volna. Túl száraz, túl egysíkú az írás. A rendezés meg olyan tipikus „főiskolás”. Mintha a kevés mindig elég lenne.
Az biztos, hogy nem közönségfilmet látunk. Az alkotás megköveteli, hogy éberek és nyitottak legyünk. Hogy mi is megdolgozzunk az élményért. Nem is ez a baj. Mi megtesszük a magunkét, de mégsem kapjuk meg a jól megérdemelt jutalmat. Értékelhető, ízléses film lett, helyenként remek pillanatokkal, de nem több ennél. Pedig csak egy kicsivel több hiányzott volna... mindenből.
10/7 pont – ismét.
Szövényi-Lux Balázs
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.