KuK Film Rovat

 „A félelem az elme gyilkosa” – Bene Gesserit credo (Frank Herbert: A Dűne)

Érdekes filmmel van dolgunk, mikor ez az ausztrál film kerül elénk, hiszen egyáltalán nem az, amire elsőre számítanánk a műfaji besorolásból. Jómagam nyugati cikkeket és ajánlókat böngészve akadtam rá, mikor a Winter's Bone kapcsán kerestem háttér anyagokat. Ez azonban nem  különösebben meglepő, hiszen míg Debra Granik alkotása a hazai szekció győztese volt, addig David Michôd munkája a legjobb külföldi filmnek járó díjat érdemelte ki magának Sundance-ben. Ebből a tényből azonban nem vontam le messzemenő következtetéseket, pedig a lehetőség adott volt.

Most így visszagondolva már látom, valóban igaz volt Kovács Patriknak - a Filmtett cikkírójának -, mikor rámutatott, hogy ez a két(-három) film jól mutatja, hogy az Újvilágban mire is kapja fel a fejét az értő közönség. Jelenleg úgy tűnik, a kulcsszó a realizmus. Ezt a terminust pedig egészen tágan értelmezik, hiszen a hitelesség az, amire leginkább adnak. Míg a kopottas képi világú Winter's Bone korrekt korrajzot nyújt napjaink amerikai vidékéről, addig az Animal Kingdom egy kis közösséget figyel meg a bűnözés, a félelem lencséjén keresztül a modern nagyváros vadonjában.

Maga a film  is tulajdonképpen úgy van felépítve, mint egy nagyon nívós természetfilm. A kölyök magára marad, mikor édesanyja heroin-túladagolásban meghal. Ebben a szerencsétlen helyzetben jelenik meg a segélykiáltásra a nagymama, a nőstényoroszlán. Ő vezeti be Joshua Cody-t – más néven „J”-t - a falkába, melynek tagjai mind főállású bűnözők. A csapat feje Barry 'Baz' Brown, aki higgadtan, atyai szeretettel terelgeti testvéreit és az árvát, sőt törekszik jó útra térni. A család kemény figurája Craig Cody. Az aggódó figura Darren Cody. A potenciális vezető, akit neurotikus viselkedése fosztja csak meg a pozíciótól, Andrew 'Pope' Cody. A nők ehhez képest csendesek, de hatalmat és erőt jól láthatóan birtokolnak, szépségükből vagy intelligenciájukból adódóan. Ezen a ponton még azt hihetjük, hogy egy egyszerű és jó minőségű angolszász bűnügyi filmet fogunk látni. A rendezőt azonban a mindennapi bűnözés nem igazán érdekli, inkább a bűnöző mivoltból eredő hatalomra, erőre koncentrál. Emellett pedig rögtön rátér a rendőrségi megfigyelésekre is, melyek igen csak nyomasztják a családot. Ennek a hatalomnak és a félelemnek a kettősége foglalkoztatja az egész film folyamán. S ebben két dolog is nagy segítségére van.

Az egyik a színészi játék. Ben Mendelsohn, Joel Edgerton, Guy Pearce, Luke Ford, Jacki Weaver, Sullivan Stapleton, James Frecheville jól teljesítenek. Játékuk teljesen klisémentes és karakteres, mégis jól hozzák az adott szereplők jellegzetességét. Ebből fakadóan nagyobb figyelmet igényel a film, nem lehet elkalandozni igazán, hiszen akkor nem értjük meg tisztán a jellemfejlődéseket. A legnagyobb figyelmet Frecheville „J”-je, Pearce Nathan Leckie-je, és a Mendelsohn által parádésan alakított „Pope”-ja érdemli.

A másik a két jól kivehető monológ. Ezek a film történetének esszenciáját tartalmazzák. Az alkotást két jól elkülöníthető részre bontja. Az elsőt „J” mondja el a film elején: „Anya távol tartott a családjától, mert félt. Akkoriban még nem értettem meg, de mindannyian féltek, még ha nem is mutatták ki.”. Ezt a félelmet az első pillanatokban még nem is érezzük igazán, azonban idővel egyre érzékelhetőbb lesz. E félelem lényegét a film tarkovszkiji arcélű Davide Attenborough fogalmazza meg: „Tudod, hogy néz ki a vadon? Vannak hatalmas fák, amik már évezredek óta ott állnak, és vannak bogarak, amik egy szempillantás alatt ki is múlnak. Hatalmas fák és idegesítő kis bogarak. És minden tisztában van vele, hogy hol a helye. Valahol minden illeszkedik a rendbe. Az erős fennmarad, és minden összhangba kerül. De nem minden azért marad fenn, mert erős. Egyesek gyengék, de túlélnek, mert ilyen-olyan okból az erősek megvédik őket. Abból, hogy milyen körökbe keveredtél, azt hihetnéd, hogy te is erős vagy. De nem így van. Te a gyengék közé tartozol. [...] De túléltél, mert az erősek védelmeztek. De most már ők sem erősek. És már nyilván nem tudnak megvédeni.” E monológ alapján érthetjük meg igazán a film logikáját.

Azonban nem csak logikája válik tisztává ekkor, hanem a film képi világa is, mely jól illeszkedik a történthez. Letisztult es lényegre törő realista képekből épül fel az alkotás, nélkülözve minden nemű mellébeszélést. Ugyanez mondható el a zenéről is, ami csak a legfontosabb momentumoknál válik észrevehetővé, amúgy meghúzódik a háttérben, a világ valós zajainak teret engedve.

Ez alól kivételt csupán a főcím jelent, a maga arisztokratikus stílusával, melyet a rendező valós bűncselekményekről készült képekkel kontrasztosan ötvöz, s összességében a filmből teljesen kilóg. Akár egy mottó egy szöveg elején. Dőlt betűs, nem is igazán a szöveg része, mégis a gondolat közös.

Minden szempontból egységes David Michôd filmje. Csupán az lehetne a kifogásunk, hogy az embert, mint állatot mutatja be. Azonban sokkal inkább arról van szó, hogy az ausztrál rendezőnek sikerült a maga sajátos és eredeti módján egy olyan fogalmat érthetővé és átélhetővé - bár koránt sem könnyen leírhatóvá – tenni, amit általában ösztönös félelemnek és hatalomvágynak nevezünk. Javára válhat minden embernek, elmének.