Az ikerprímek, ahogy az a filmben elhangzik, olyan egymás melletti prímszámok, melyek között csupán egyetlen páros szám áll (például 11-13, 1997-1999). A két oszthatatlan annyira hasonló, mégis egyedül áll, pedig olyan kevés hiányzik csak, hogy megválthassák egymást.
A történet, mely Paolo Giordano könyvsikerének adaptációja, két ilyen sérült lelkű különc évtizedeken átívelő kapcsolatát követi. Alice lába megnyomorodott egy balesetben. A félénk, sebezhető lány úgy sántikál, mint egy szárnyaszegett kismadár. Mattia komor és megközelíthetetlen, az ember visszahőköl, amikor elkapja a tekintetét, mintha Drakula gróf meredne rá. De Mattia nem harapja meg senki nyakát, A prímszámok magánya sokkal jobb film annál… A fiatalok nem képesek kitörölni a fejükből egymást, érzik a másik lelkének rokoni vibrálását, de vonzalmuk végzetszerűen beteljesületlen marad. Látta valaki a Szeress, ha mersz-t? Hasonló átok ült ott is a szerelmeseken. De míg ott valósággal robbantak az érzelmek, ez esetben sokkal introvertáltabb alkotással állunk szemben.
Az atmoszféra nagyon erős, Saverio Costanzo rendező a gazdag vizuális repertoárral és a már-már tolakodó, de mindig hatásos zenével fülledt izzásban tartja a jeleneteket, melyek szinte végig a kitörés határán morajlanak, mint egy kitörés előtt álló vulkán, mely utána valahogy mindig lecsendesedik. De mégiscsak egy vulkán tetején ül a néző, ami eléggé megviseli az idegeket, hajlamos eltompulni félúton. A rendező borzasztóan akar bizonyítani, filmje egyszerre tömény és lassú folyású. Mint egy pályája elején álló novellista, élvezettel merül el a részletekben. A szándékos elnyújtottsággal építkező jelenetekben az egyes mozdulatok, szemvillanások, mozdulatlan várakozások mind kiemelt jelentőségre tesznek szert. A leselkedő tragédia, a folytonos fenyegetettség érzés miatt, hogy mindjárt valami szörnyűség fog történni, időnként olyan érzésünk támad, mintha egy rémálomba csöppentünk volna. És valóban, a szálak két lidércnyomásszerű traumában futnak össze.
A történet több idősíkon kavarog egyszerre, a nézőt a már említetteken túl még az egyes szálak összeillesztése is próbára teszi – én időnként eltévedtem, de utólag persze már nem is tűnik olyan bonyolultnak. A gond az, hogy a néző zavara rontja az élményt, nem része annak, mint mondjuk Lynch esetében. Csupán egy-két percig enged a film egy kicsit fellélegezni, de az a kis elevenség nagyon jól áll neki. Ebben a kontrasztban tűnik fel, milyen jót tett volna valamivel több nagyvonalúság az egyes jelenetek folyamatos kizsigerelése helyett. Továbbá némely részlet esetlegesnek tűnik, a szálak nem bomlanak ki, sok az elhallgatás. A film nem teremti meg a maga zárt univerzumát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.