KuK Film Rovat

 „Egyszer hallottam egy viccet: Az ember elmegy orvoshoz. Azt mondja, depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát a fenyegető világban. Az orvos azt mondja, "a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjen el a műsorára, az majd felvidítja." Erre az ember könnyekben tör ki: "De doktor úr, én vagyok Pagliacci!" Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny...” (Rolsach in Watchmen )

Fellini: Bohócok és az Ország úton, Chaplin: A varieté fényei és még hosszan folytathatnánk a listát. Filmek, melyek keserédes emléket állítottak a film bölcsőjének a varietének. Ebbe a sorba illeszkedik Sylvain Chomet filmje is Az Illúzionista. Az animációs film Jacques Tati -, aki 60-as 70-es években jellegzetesen anakronisztikus burleszkjeiről vált ismerté - forgató könyvét dolgozza fel. Főszereplőjének is mintájául Tati nyakigláb, kisé antiszociális, ám könnyen megszerethető Hulo urát válassza.

A történet egy francia illuzionista életének egy rövidke szakaszát meséli el – bravúros némasággal, csupán a zenére és helyzet komikumukra építő cselekménnyel. Miután a kirúgják Párizsban az átriumból Londonban próbál szerencsét, hogy végül Skóciában, Edinburgh-ban kössön ki. Itt ismerkedik meg egy fiatal lánnyal akit még lenyűgöznek a férfi „varázslatai”. Ez a szerelmi, vonzalmi száll adja a film gerincét, illetve ez által lesz film kesernyésen mosolyogtató hangulata még erőteljesebb.

A film cselekménye ugyanis 50-es 60-as évek fordulóján játszódik, ahol a mozi, a tévé végleg egyeduralkodóvá vált. A varietére csupán a perifériákon van igény, a műfaj agonizál. Hajdani mesteri nyomorba csúsznak vagy máshol néznek munka után. Ez a szomorú állapot a a francia rendező karikaturista látás módján keresztül - ami a néző közönség számára a Belville-i randevú kapcsán lehet ismerős -  igen szeretetre méltó fényben tűnik fel előttünk. Emellett karaktereit a maguk esendőségében mutatja be, amit ügyesen tesz a humor további forrásává. Ezzel a képi világgal és hozzáállassa igen sok vidámságot nyújt a nézőnek, ez pedig a korábban említett melankóliát jól leplezi. Magabiztosan vezeti a nézőt Sylvain Chomet, s csupán az utolsó percekben engedi, hogy fancsali szomorúság jelenjen meg az arcunkon.

Érdekes látlelet ez film, hiszen egy jobbára végleg letűnt műfajról szól nagy szeretettel, ami annak idején a rút röhejér, vagy legalábbis az egyszerű szórakozásért volt felelős. A szórakozásnak ez talán kétes, ám mellőzhetetlen formája a mai minden napjainknak is része -, elég csak a kandi kamerára, netes videókra és az altesti humorral operáló TV műsorokra gondolni. A kérdés, hogy miben más a régi, mint az új? Van-e különbség? Miért érezzük, hogy van?