Vegyes érzéseim vannak ezzel a mozival kapcsolatban, melyet ma vettem esti „kikapcsolódás” gyanánt filmvadászatomon. A film témája, Klaus Barbie életútja – történész mivoltomból adódóan – alapvetően érdekel. Náci háborús bűnös, amerikai titkosszolgálati kapcsolatokkal, NSZK-ás ténykedésekkel, kémkedésekkel és egy kevéske dél-amerikai bujkálással spékelve. Izgalmas kombináció. Azonban feldolgozásának módjával már akad némi gond.
A film szöveges narrációja során az embernek folyamatosan az az érzés, hogy egy baloldalit hallgat, aki bár sok mindenről tud, de alapvető idealista bealítódásán nem tud túl lendülni. Ez a szűklátókörűség az interjúalanyok kiválasztásában is sokáig érvényesül, méghozzá annyira, hogy a film 30. percében már-már fölálltam a film mellől. Ekkor azonban rendező elkezdte Barbie bolíviai korszakát tárgyalni. Ebben a részben az interjúalanyok -, ki származása, ki gondolkodás módja miatt - pozitívan nyilatkozik a „lyoni mészárosról”. Beszámolóik jóval árnyaltabbá teszik a német férfi személyét. Így innentől kezdve a film már jóval könnyebben emészthető, s többé-kevésbé forrásértékű lesz.
A film végén Jacques Verges, a „Terror ügyvédje” is feltűnik. Az ő „cinizmusa”, amit cinizmus annak tartani, ad olyan szempontot a néző számára, aminek segítségével megérthetjük, hogy Barbie személyiségéből és helyzetéből adódóan tette, amit tett. Ennek következtében válik ez a dokumentumfilm jó választássá azok számára, akik valóban kíváncsiak az ember alakította politika és történelem anatómiájára.
A hétvégén Brian De Palma kései munkáját néztük. Hollywood ezüstkorának eme kiemelkedő egyénisége ezúttal film noir-t álmodott. A Femme Fatale-on keresztül jól megközelíthető a rendező életműve, technikai repertoárja, főbb témái teljes fegyverzetben sorakoznak fel. Én is ezen keresztül ismertem és szerettem meg, miután felkapartam az állam a vetítőterem padlójáról.
Az ötletes trailer:
Ugyanakkor a film ezer szállal kapcsolódik a filmtörténet hagyományaiba (a csilingelő hangok visszatérése a Body heat szélcsengőit is eszembe jutották), elsősorban thriller és noir klasszikusok felfedezésére csábít. Lenyűgöző a rendező irdatlan precizitása, amivel egyszerűen minden képkockán uralkodik. Bravúros kameramozgások lebegnek végig a jeleneteken. Az egyszerű, de mégis meglepő alapötlet végletes aprólékossággal kidolgozott. A műfaji szabályok ismerete, és szemtelen áthágása. Erotika. Játékosság. Játék magával a film nyelvével, a nézői elvárásokkal (suspens), a néző intelligenciájával. Az anyag annyi szinten működik, oly vaskos, hogy még a negyedik megtekintés után is tartogat újdonságokat. Érdemes felmenni pár rajongói oldalra, és átfutni az utalásrengeteg boncolgatásain. A nagyjeleneteknél szinte látomásos ereje van a képsoroknak.
Sajnos azt veszem észre, hogy a fentieket sokan úgy értelmezik, hogy a rendező „kibabrál” velük, csal, ezért idegenkednek személyes darabjaitól, melyeket forgatókönyvíróként is jegyez. Azt mondják, rideg személyiség, hogy kegyetlen nőalakjaival. Én a forma barokkos tobzódásai ellenére inkább szikárnak nevezném. Az érzelmi felindultság helyett (teszem hozzá, Lily utolsó jelenete a gyöngy nyakék elajándékozásakor mindig meghat), inkább azt a gyönyört érzem, amit mondjuk egy órásmester érezhet, amikor minden kis fogaskerék (az utolsó jelenet) a helyére kerül, és a gépezet forogni kezd. Zárt, ketyegő univerzum épült – emberi kéz hozta létre. Mintha nagyítóval vizsgálnánk egy grafika, egy tusrajz rendkívüli kidolgozottságát, melyet szintén nagyító alatt készítettek tűhegynyi vastagságú eszközökkel.
Az embernek eszébe jut olykor a filmek alatt, hogy „azért ezt jobban megcsináltam volna/meg lehetett volna csinálni”. Azonban De Palma nagyjelenetei esetében ez a lehetőség elképzelhetetlen: lenyűgöző monomániával összerakott kisfilmek a filmben, utánozhatatlanok, akár egy tobzódó, fülledt Poe-novella.
A nemzetközi zsűri nagydíjával tüntették ki Tarr Béla új filmjét, A torinói ló című alkotást szombaton aBerlini Nemzetközi Filmfesztivál gálaestjén. A magyar művész alkotása a Berlinale versenyprogramjában, a nagyjátékfilmek mezőnyében szerepelt. Tarr Béla már korábban is vendégeskedett a rangos filmfesztiválon, ahová ezúttal Friedrich Nietzsche német filozófus és egy ló találkozását tovább szövő filmjével érkezett. A legjobb filmnek járó Arany Medve-díjat a Nadar and Simir: A Separation(Nadar és Simir, egy válás) című iráni kapta,Aszgar Farhadi alkotása..
Tarr Béla az Isabella Rossellini vezette nemzetközi zsűri kanadai tagjától, Guy Madden producertől vehette át a zsűri nagydíját. A magyar rendező meghajolt a díjátadó gála vendégei előtt, a színpadon nem szólalt meg. A legjobb filmnek járó Arany Medve-díjat a Nadar and Simir: A Separation(Nadar és Simir, egy válás) iráni alkotás érdemelte ki, a négy kilogrammos medveszobrot Isabella Rossellini és Dieter Kosslick fesztiváligazgató nyújtotta át az alkotóknak. Aszgar Farhadi rendező munkája két Ezüst Medve-díjat is kapott, a film - könnyek közt színpadra lépő - női szereplőit jutalmazták a legjobb női szereplőnek járó díjjal, a férfi szereplők mezőnyében az iráni mű férfi szereplőgárdája kapott Ezüst Medve-díjat.
Az iráni dráma sikerével az iszlám köztársaság a díjkiosztó gálát is "uralta". Dieter Kosslick az est folyamán üres széket helyezett a színpadra, ezzel jelképezve a zsűri hiányzó tagjának, az Iránban rendszerellenes propagandatevékenység címén elítélt Dzsafár Panahi rendezőnek a hiányát. Kosslick szerint Panahi értesült a mellette tartott szimpátiatüntetésről és felhívásokról is, Berlinbe eljutott üzenetében azt mondta, korábban magányosnak érezte magát, de most már úgy gondolja, semmilyen művész nem lehet magára hagyatott, ha ilyen család tagja. "Talán nem tehettünk sokat, de legalább neki segítettünk" - mondta a közönség előtt Dieter Kosslick.
A rendezők közül Ulrich Köhlert, a Schlafkrankheit (Álomkór) című német film direktorát tüntette ki Ezüst Medvével a zsűri, a díjat a testület német tagja, Nina Hoss színész-rendező adta át honfitársának. Két Ezüst Medve-díjat is kiosztott a zsűri a kiemelkedő művészi teljesítményért, mindkettőt az El Premio (A díj) című film kapta. Az argentin katonai rezsim hajnalán, az 1970-es évek közepén játszódó alkotás operatőri és díszlettervezési munkája révén érdemelte ki a zsűri elismerését. A legjobb elsőfilm egy háromtagú zsűri döntése alapján az On The Ice című alkotás lett, ebben a kategóriában még két különdíjat is odaítéltek, ezeket aThe Guard, valamint a Die Vaterlosen című filmek kapták. A rövidfilmekről döntő zsűri Arany Medvével jutalmazta a Paranmanjang(Éjszakai kapás) című dél-koreai filmet. Egy másik koreai alkotás, a Pu-Seo-Jin Bam (Rossz este) Ezüst Medvét kapott. A Berlinale Shorts mezőnyében 25 rövidfilm, közte a magyar Kárpáti György Mór munkája, az Erdő volt versenyben a fődíjért.
A fa: Itt az ausztrál táj szépségei szolgálnak háttérként. Tragédia a múltban, azt kéne elengedni, a fa pedig valahogy allegóriaként vonul végig a történeten. Ja, és Charlotte Gainsbourg is szerepel benne, akit Az álom tudománya óta azért lehet szeretni. Az ilyen komolynak tűnő dolgok persze mind jöhetnek, mert mi is komolynak tűnünk tőle :P
Fekete hattyú: Bumm! Bumm! Bumm! Bevonul a mozikba, amit persze egy csomóan nem bírtak kivárni. Aronofsky (Requiem egy álomért, Pankrátor, stb.) eddigi legnagyobb dobása. Portman játéka valóban érzékeny, és a rendezés minden alkalmat kihasznál, hogy hatásos lehessen, talán túlságosan is. A katarzis hiányzott nekem. A rendezőt most egy darabig nem láthatjuk ilyen személyes filmet készíteni, ugyanis legközelebb a Wolverine-nek esik neki, amit speciel nagyon várok, különösen azóta, hogy megtudtam, hogy a klasszikus Claremont történeten alapul.
A félszemű: Nahát, a Coenék ontják magukból a filmeket! Érdekes eset, hogy ezúttal adaptációval állunk szemben. Ez a No country…-nál jól sült el, biztos míves munka ez is, ha nem is földhöz vágó erejű. Amúgy is: minden, ami Coen jöjjön csak - én ma valószínű, nézem. Itt megjegyzem, hogy a Serious man-ről még mindig írhatna valaki a DVD megjelenés kapcsán, egy kis laza erkölcsi tartással nagyon viccesnek találhatja az ember - a moziban nem mindenki . A Coenék olyan világnézetet fejtenek ki, ami szerintem nagyon jól vizsgálható a Woody Allenével párban. Olyan összegző mű, mint a Bűnök és vétkek volt.
Gagyi mami – Mint két tojás: Ó, á, jajj! Majd ha vallatnak, úgyis meg kell néznünk, várjunk is vele addig.
Médiaország – a TV hatalma: Doksi a celeb-világ hatalmáról. Kiváló alapanyag a fejtegetésre, és arra is, hogy trivialitásokat puffogtassunk. Se füstje, se lángja nincs - úgy tűnik. Szerepel benne Silvio Berlusconi.
A negyedik: A srácról kiderül, hogy szuperképességei vannak, üldözik a gonoszok, szerelmes lesz. A sztori hasonlít a Jumper-ére, ami fogyasztható matiné volt, de felsejlik ugye az Alkonyat is a szálak mögött, ha alaposabban szemügyre vesszük. Nem merem ajánlani, de örülnék, ha nem lenne igazam, hiszen régen rendszeresen próbáltam falon járni…
New York, I Love You: A Paris, I Love You testvérfilmje, de nem sikerült annyira – noha ott is akadtak béna rövidfilmek. Szóval többé-kevésbé híres rendezők rövidfilmjeinek csokra, a főszereplők: New York és a Szerelem.
Visszatérés: Egy erdélyi faluban játszódó dráma: holocaust és Ceausescu. Nem tudom, mit mondjak még róla, nem hiszem, hogy rossz, de valahogy nem szoktunk érdeklődni ebben az irányban.
Guy Ritchei még "Madonnás" korszakában vállalt el a BMW reklám elkészítését, így a popdíva is szerepet kapott a filmeben. A Madonna alakította kibirhahtatlan temperamentumú sztár és a Clive Owen megformálta jellegzetes Guy Ritchei figura pompás elegyet alkot, ebben a pörgős akció-komédiába.
Autót nem mindennap vesz az ember leszámítva az „irigylésre méltóak” szűk körű társaságát. Így a reklámok elsősorban arra szolgálnak, hogy megerősítsék az embert abban, hogy jó döntést hozott. Ez a megállapítás BMW-re – vagy a „jól fésült” magyarok szavával élve Bömbire - fokozottan igaz. Hazánkban elsősorban költséges kompenzációs jószágként tartják számon, de a nálunk szerencsésebb történelmi utat bejáró országokban a megítélésén sokat javít, hogy a felsőközéposztály is hozzá tud férni felmenői áruba bocsájtása nélkül. Ennek következtében a reklámszakemberek egészen civilizált hangot is megüthetnek, méghozzá igencsak nagy büdzsé keretei között - lévén a szponzor egy gyáróriás.
A csillagok szerencsés együttállásnak köszönhetően 2001-ben egy hibrid sorozat született meg, amit reklámfilmnek és filmetűd füzérnek egyaránt nevezhetünk. A kis alkotás sorozat rendezői álomgárdáját nem kisebb nevek alkotják, mint John Frankenheimer, Ang Lee, Wong Kar-Wai, Guy Ritchie, Alejandro González Iñárritu, John Woo, Joe Carnahan. [?]. S a színészgárda sincs nagy nevek híján: Clive Owen, Mickey Rourke, Adriana Lima, Forest Whitaker, Madonna, stb.
-o-
Wong Kar-Wai: BMW-re hangolva
A Hong Kongi direktor nyugati földön elkövetett munkásságát - Theres Only One Sun, A távolság íze - nem is érdemes emlegetni, hiszen a rendező hazai termésű „baráti körben” érlelt munkái után az ízük igen csak savanykás. Szerencsés kívétel ez alól ez a reklám, mely bár jól kivehető a rendező sajátos stílusa, mégsem tűnik egy korábbi film újra rendezésének.
Történetről ebben a munkájában sem beszélhetünk igazán. Ebben a filmjében is az elszalasztottság, kiábrándultság és keresés ikonikus képei tűnnek fel előttünk, bennünk.
A napokban rendeltem meg magamnak Gabrielle Salvatore Nirvana-jat. Az átvételnél, miközben a sorban álltam, megakadt a szemem egy Belmondo DVD-én, amit nem tudtam otthagyni, hiszen politikai krimi/thriller besorolást kapott. Még aznap este belekukkantottam, hogy lássam jó volt-e a megérzésem. Ezt követően már alig vártam a mai szabad estémet , mert nem tévedtem.
A nyitó képsorok kedvenc olasz paranoia filmjeim hangulatét idézték. Ráadásul remek, a film atmoszférájához illő, zenével tetézték a készítők az első perceket. Következő jelenetek sem voltak rosszabbak, hiszen a francia újhullám rafinált és összetett elbeszélés módját alkalmazta a rendező, Philippe Labro. Mindezzel pedig, még megkapóbbá teszi az amúgy is érdekes történetet. A film főhőse Bart Cordell, aki óriási vagyont örököl apja, a francia acél mágnás halála után.Miközben energikusan és provokatívmódon lép édesapja helyébe, törekszik kideríteni, hogy kivégzettek a szüleivel. A film történetét, a rendező még érdekesebbé teszi, hogy a pénz, a szexualitás és hatalom anatómiáját is megvizsgálja.
Az 1973-as film nem valós tényekre reflektál, mint az Olaszországban, ilyen zsánerben készült filmek. Ennek köszönhetően sokkal könnyebben emészthetőbbé teszi ezt a filmet, hiszen nincs olyan történelmi felkészültséghez, mint például Francesco Rosi filmjeihez. Így egyaránt bátran tudom ajánlani ezt a filmet azoknak, akik tartalmas kikapcsolódásra vágynak, illetve azoknak, akik most ismerkednek a politikai filmek műfajával.
Ebben az írásban egy kritikámra való felkészülést szedtem pontokba. MM-nek köszönöm, lelkiismeretes lektori ténykedését!
-o-
Ebben a kis rövid áttekintésben Mamoru Oshii filmjeit vizsgálom meg a szerzőiség szempontjából. Kiemelten fogom vizsgálni három animációs - Ghost in the Shell, Ghost in the Shell 2: Innocence, The Sky Crawlers -, továbbá egy élőszereplős filmjét - Avalon - veszem szemügyre. Mindegyikre jellemző, hogy nagyjátékfilm, illetve hogy az elmúlt 15 évben kerültek forgalomba. Illetve még szemrevételezem néhány rövidfilmjét - pl.: The Assault Girl - valamint egy korai animációs filmjét az Angel’s egg-et.
Jelen írásom apropója egy kritikára való felkészülés, amit a The Sky Crawlers-ről fogok a napokban elkészíteni, a magyarországi DVD-megjelenés kapcsán. Ennek fényében törekszem csupán a teljességre.
-o-
Angel’s egg – Tarkovszkij, Bergman, Fellini szimbólumokkal ízesítve, avagy Mamoru Oshii szerzői filmes attitűdjének korai szakasza
Egyik korai animációs filmje ez a japán rendezőnek. A történetben egy szürreális, pusztulófélben lévő világról mesél, melyben csupán egy lányka él, aki egy nagyobb méretű tojást őriz. Ebbe a különös és sötét világba érezik egy vándor, egy férfi, aki először csak követi a lányt, majd lassan „beszélgetni” kezd a hallgatag teremtéssel.
Oshii ebben a filmjében számos bibliai motívumot használ pl.: özönvíz, Noé bárkája, Krisztus – igaz, Ő egészen sajátságos, negatív formában jelenik meg. Sőt, bizonyos szempontból - ha szemünk engedi számunkra - a magvető történetét is felfedezhetjük a film végén. A bibliai jelképek mellett sok egyéb utalással is él a rendező. Munkájában a kislány és a víz „kapcsolata” során könnyen felmerülhet bennünk ShakespeareOpheliája és vízben kibomló haja.
A cselekmény helyszínei pedig a század eleji európai városok mellett a kelta vidéket idézik meg. Előbbi az épületek architektúrája, utóbbi a kő oszlopok kapcsán juthat az eszünkbe. E két vonulat mellett akár még Dali munkásságának a nyomai is fellelhetőek.
A szimbólumok mellett a filmjében más filmesek hatása is kimutatható. Ebben a mozijában elsősorban Andrej Tarkovszkij hatása érzékelhető a legjobban az erdei, illetve „vízpart” közepében játszódó jelenetei során. A japán rendező rajzolt képi világában a fák, a víz, illetve a vízben látható sás hullámzó és ágas-bogas kombinációja egy az egyben már fellelhetőek voltak az orosz direktor alkotásaiban: Solaris, Andrej Rubljov, Nosztalgia.
Sőt a Nosztalgia kapcsán architekturális hasonlóságot is kimutathatunk, ha Oshii filmjét a Tarkovszkij hatodik filmjének záró képsora vagy a vallomás jelenetének a látványvilágának tükrében vizsgáljuk.
Tarkovszkij mellett Fritz Lang juthat eszünkbe. Hiszen az Angyal tojás nyitó és záró képsoraiban látott figurák, mintha csak a Lang Metropolisá-ban látható gépnő testvérei lennének. Itt érdemes még megjegyezni, hogy más szerzők hatása - Fellini, Bergman, Godard - már csak kevésbé vagy egyáltalán nem érezhető ebben a filmjében. Azonban hatásuk későbbi filmjeiben jól érzékelhetőek.
Összeségében tehát megállapíthatjuk, hogy Oshii szerzői filmes. Ezt nem csupán szimbolizmusa, illetve a szerzői filmesekre való utalása erősíti meg bennünk, hanem az is, hogy már itt látszik, hogy tudatos életműépítő. Hiszen az Angyal tojásban látható megkövesedett angyal könnyen párhuzamba állítható a GitS végén látható családfájával. A hasonlóságot fokozza, hogy mind két foszília egy hajdani múzeum falába van beépítve.
Illetve kis leányzó, "Ophelia" halála is nagyoban hasonlít Kusanagi, életveszélyes merüléséhez.
A mai napon, azt hiszem, lesz okom piszkálni az otthoniakat. Ugyanis, ahogyan a jó öreg port.hu-t böngésztem, megakadt a szemem a következő címen: Érzelemgyár. Ezt a 2008-as társkeresésről szóló filmet Jean-Marc Moutout jegyzi, akit nem különösebben ismerek. Ebben az esetben ugyanis, szokásomtól eltérően, nem a rendezőn, hanem a főszereplőnőn akadt meg a szemem.
Nem is meglepő, hiszen Elsa Zylberstein igencsak szemrevaló, sőt tehetsége is van a színészet mesterségéhez. Bája és drámai készsége révén könnyen válhatott olyan remek festőkről szóló életrajzi filmek (fő)szereplőjévé, mint a Van Gogh, a Lautrec és a Modigliani. Utóbbi film még DVD-én is elérhető. Számomra legemlékezetesebb alakítását, ami miatt fölkaptam a fejem erre a mozira, az Oly sokáig szertetelekcímű filmben nyújtotta. Ez a film két nővér kapcsolatát vizsgálta, miután több mint 10 évig nem látták egymást. Bár nem Ő volt a főszereplő, mégis a börtönviselt nővérét újra megismerő és visszafogadó húg szerepét rendkívül hitelesen és megkapóan alakította. Így most kíváncsian várom, hogy miképpen fogja a társat kereső nő szerepét magára ölteni.
Sziaszotok ide kattintva a KuK Filmes Rovatának legfrisebb írását olvashatjátok :). Gubán Viktor ír az Emberek és istenek című Cannes-i fesztivál díjjas kiválló francia filmről!
Sziasztok! 
