A hétvégén Brian De Palma kései munkáját néztük. Hollywood ezüstkorának eme kiemelkedő egyénisége ezúttal film noir-t álmodott. A Femme Fatale-on keresztül jól megközelíthető a rendező életműve, technikai repertoárja, főbb témái teljes fegyverzetben sorakoznak fel. Én is ezen keresztül ismertem és szerettem meg, miután felkapartam az állam a vetítőterem padlójáról.
Az ötletes trailer:
Ugyanakkor a film ezer szállal kapcsolódik a filmtörténet hagyományaiba (a csilingelő hangok visszatérése a Body heat szélcsengőit is eszembe jutották), elsősorban thriller és noir klasszikusok felfedezésére csábít. Lenyűgöző a rendező irdatlan precizitása, amivel egyszerűen minden képkockán uralkodik. Bravúros kameramozgások lebegnek végig a jeleneteken. Az egyszerű, de mégis meglepő alapötlet végletes aprólékossággal kidolgozott. A műfaji szabályok ismerete, és szemtelen áthágása. Erotika. Játékosság. Játék magával a film nyelvével, a nézői elvárásokkal (suspens), a néző intelligenciájával. Az anyag annyi szinten működik, oly vaskos, hogy még a negyedik megtekintés után is tartogat újdonságokat. Érdemes felmenni pár rajongói oldalra, és átfutni az utalásrengeteg boncolgatásain. A nagyjeleneteknél szinte látomásos ereje van a képsoroknak.
Sajnos azt veszem észre, hogy a fentieket sokan úgy értelmezik, hogy a rendező „kibabrál” velük, csal, ezért idegenkednek személyes darabjaitól, melyeket forgatókönyvíróként is jegyez. Azt mondják, rideg személyiség, hogy kegyetlen nőalakjaival. Én a forma barokkos tobzódásai ellenére inkább szikárnak nevezném. Az érzelmi felindultság helyett (teszem hozzá, Lily utolsó jelenete a gyöngy nyakék elajándékozásakor mindig meghat), inkább azt a gyönyört érzem, amit mondjuk egy órásmester érezhet, amikor minden kis fogaskerék (az utolsó jelenet) a helyére kerül, és a gépezet forogni kezd. Zárt, ketyegő univerzum épült – emberi kéz hozta létre. Mintha nagyítóval vizsgálnánk egy grafika, egy tusrajz rendkívüli kidolgozottságát, melyet szintén nagyító alatt készítettek tűhegynyi vastagságú eszközökkel.
Az embernek eszébe jut olykor a filmek alatt, hogy „azért ezt jobban megcsináltam volna/meg lehetett volna csinálni”. Azonban De Palma nagyjelenetei esetében ez a lehetőség elképzelhetetlen: lenyűgöző monomániával összerakott kisfilmek a filmben, utánozhatatlanok, akár egy tobzódó, fülledt Poe-novella.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.