A Hullámtörők-díjért versenyző filmek szekciójában található egy lengyel-norvég-ír-magyar koprodukció, melynek rendezője a legendás lengyel Jerzy Skolimowski. Az alkotás több szempontból is gondolatébresztő és nyugtalanító: adott egy férfi, akinek múltjáról, identitásáról, motivációjáról szinte semmi nem derül ki, csak a stáblista olvasásakor tudjuk meg, hogy ő Mohammed. A helyszíneket illetően sem lehetünk biztosabbak. Lényegében találgat a néző és a következőre jut: három, Afganisztánban állomásozó amerikai katonát megöl a sarokba szorított (anti)hős, aki menekülni kényszerül, de kilépve a sivatagban található biztonságot nyújtó barlangokból, egyből nyomára akadnak és elfogják. Könyörtelen kínzásoknak vetik alá, majd elszállítják egy feltehetően európai (talán lengyel?) fogolytáborba, ám útközben egy közúti balesetet kihasználva ismét menekülőre fogja a főszereplő, a tét még mindig az életben maradás.
A történet pikantériája az, hogy a menekülő férfit rendkívül hitelesen alakító Vincent Gallo mindvégig egy árva szót sem szól, mégis gesztusaival, űzött tekintetével és fájdalmas zihálásával, ordításával, sírásával kifejező tud lenni. Lehet, hogy ő egy tálib terrorista, de lehet, hogy csak egy civil, aki rosszkor volt, rossz helyen? A megszokott, forró sivatagból kiszakadva, magára maradva küzd az ellenséggel (katonákkal, kutyákkal, természeti elemekkel) egy számára teljesen szokatlan terepen, a fagyos, zord, hóval borított erdőben. Tudja, hogy ha elkapják, biztos halál vár rá, így a hihetetlenül erős életösztön küzd benne. De vajon ez mire készteti az embert, még ilyen reménytelen helyzetben is? Arra, hogy öljön, hogy hangyákat, fakérget és egy szoptatós anya tejét fogyassza, vagyis minél beljebb menekül az erdőben, annál inkább elembertelenedik. Mégis, túlélésével mit akar bizonyítani? Talán egy magasztosabb, egyetemesebb cél elérésének lehetőségét? Tény, hogy nagyon finoman, burkoltan aktuális politikai mondanivalót is tartalmaz a film, mégis a hangsúly egy férfi hosszadalmas, sebesülésekkel teli szenvedéstörténetén és az élet igenlésén van.
A színészi játék és a tartalom mellett mindenképp emlékezetes a látványvilág. A gyönyörűen fényképezett tájakban és közeli felvételekben felfedezhető valamiféle érzékeny költőiség, líraiság, ahogyan a kisember megpróbál utat találni a dermesztően hideg és ellenséges erdőben. Érdekes az a momentum a film vége felé, amikor a férfi átmenetileg menedékre, melegségre és kedvességre talál egy süketnéma hölgynél. Az Ölésre ítélve végig nyersen és realista módon ábrázolja a történéseket, a szereplő testi-lelki agóniáját, de a sok bizonytalanság mellett az időnként beugró kontrasztos emlékképek (vagy hallucinációk) zavarossága és a kiszámítható, és suta befejezés kissé visszavesz az amúgy nagyszerű filmélményből. Kár, mert így csak 10/7,5.
- Sajószegi Nikolett
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.