KuK Film Rovat

Az elmúlt egy évben sikerült felfedeznem az irodalomnak azon részeit, amire már rég igényem volt. Borges után ráakadtam Cortázar-ra és Calvino-ra is. Filmes beállítottságom révén, az elmúlt hetek üres perceiben gondolkodtam, hogy az ő stílusuk, látásmódjuk a hetedik művészet alkotói között is fellelhető-e. Itt nem az adaptációra gondolok, hiszen azt alapvetően elhibázottnak tartom. Például Antonioni –Cortázar novellájával azonos című -  Nagyítása, ami részleges szöveghűségével kategóriákkal gyengébb, mint Tarkovszkij Stalker-e, ami csupán nyomokban tartalmazza a Piknik az árokparton történetét. Az orosz rendező, az esszencia kivonásával és annak filmmé gyúrásával hatásosabb filmet készített, mint az olasz alkotó. Tehát a lényegi hangulati elemet keresem, nem pedig a – film és irodalom kapcsán irreálisnak mondható – "szöveghűséget”.

Elsőre töprengésem során nem jutott eszembe semmi érdemleges. Bevillant ugyan A Jákob lajtorjája, Az angyalszív és a Tágra zárt szemek, de egyikkel sem voltam teljesen elégedett. Viszont most a napokban, jó pár év várakozás után megnéztem a Veronika kettős életét

Az indíttatásom egészen más volt, mint a most leírtak. Néhány személyes élményemet szerettem volna helyre rakni. Ezzel szemben találtam egy filmet, ami ugyanazt az érzést keltette bennem, mint mikor Cortázar novelláit forgatom. Nincsenek nagy események  – bár a háttérben ott van a 89-es fordulat, azonban ennek inkább díszlet funkciója van, no meg talán annyi mondanivalója, hogy "Íme, ismét egymásra találhatunk". Hősök gyanánt is a hétköznapok emberei tűnnek fel előttünk, mindennemű pompát nélkülözve, egyszerűen és szépen. A figurák csupán annyiban extravagánsak, hogy fogékonyak a misztikumra és a művészetekre.

Főhősnőnkre Veronikára/Véronique-ra – az énekes énektanárnőre – ez többszörösen igaz. Amellett, hogy kettő van belőle – egy Lengyelországban s egy Franciaországban - sejti, hogy léte megduplázott. Talán kacifántosan hangzik így megfogalmazva, hiszen írhatnánk azt is, hogy van két nő, az egyiket Veronikának, a másikat pedig Véronique-nak hívják és sejtik, hogy a másik – a hasonmás – él. Ez azonban nem fedi a valóságot, hiszen a két személy valahogyan egy és ugyanaz. Mind a kettő igazi, ahogyan a nevük latin eredetije – verus: igaz; vero: igazi, valós. Ez akkor derül ki ténylegesen, mikor a Franciaországban élő lány elmeséli, hogy az egyikük még gyermekkorában megégette magát, és mikor a forró tűzhelyhez ért, a másik is majdnem ugyanezt tette, mégis az utolsó pillanatban visszarántotta a kezét. Ez a momentum kísértetiesen emlékeztet három Cortazár novellára – Egy sárga virág, a Távoli társ és a Titkos fegyverek –, melyeknek témája a közös tudat, illetve a kettős élet.

Ez a "te megégetted magad, ezért én nem" az egész film történetét meghatározza. Mindkettőjük nagyon szereti a zenét, az éneket, ráadásul még tehetségük is van hozzá. Nem csoda hát, hogy próbálgatják teljesítőképességük határait, mígnem az egyikük túl feszíti a húrt. Ettől kezdve a másik lány, „okulva” az előbbi hibájából, visszafogja magát, azonban, mégis a keletkezett hiány hajtja, sarkallja, hogy újra teljes legyen. A karakternek ezt a hiányérzetét jól használja fel Kieslowski, hiszen így nem csak a teljesség, az egy időben, több helyen jelenlevés varázslatát képes megvizsgálni, hanem mindezt a szerelemmel is kapcsolatba képes állítani. S teszi mindezt úgy, hogy a szerelemről folytatott szakadatlan párbeszéd gondolatiságát képes gazdagítani ezzel a nem mindennapi misztikummal. Visszaviszi az embert az Európai gondolkodásmód egyik bölcsőjéhez, a görög filozófiához és a modernkori szerelemben való beteljesülés ideálját szembeállítja a duplikált jelen-léttel és az androgüni teljességgel.

Az jól látható, hogy eredeti alkotással állunk szemben. Ennek azonban van egy kis hátulütôje is. A történetvezetés nem mindenhol feszes, a néző nem mindig tudja pontosan, hogy a film hova is akar kilyukadni. Ez alapvetően egy kellemetlen feszültséget generál, ami miatt az ember már-már feláll a film elől. Hasonló érzése van az embernek egy-egy Cortázar-novellánál. Mégsem hagyjuk ott az alkotást. Hiszen csak Kieslowski – akárcsak az argentin író – birtokosa a figyelemfenntartás képességének. Apró formai bravúrokkal – legyen az dramaturgiai vagy képi – mindig leköti a néző figyelmét. A lengyel rendező munkájában számomra játékos és sokrétű látásmódja volt a legmegragadóbb. Többször állítja finoman feje tetejére a kamerát, ezzel mintegy érzékeltetve, hogy a világ kizökken a maga valóságából. Ezzel a kizökkenéssel többször összekapcsolódik egy másik jellegzetes kameraállásal,  a szubjektív nézőponttal, amivel a rendező még személyesebb hangnemet tud megütni. S végül meg kell említeni a film folyamatosan váltakozó narancsos és zöldes színvilágát, amit a rendező a különleges csipkés és vízen megtört fény-árnyék játékkal tesz felejthetetlenül sejtelmessé.

Mindezt elnézve, nem meglepő, hogy ez a film könnyűszerrel vált modern klasszikussá, ami nem csak a filmbarátoknak nyújt hatalmas élményt, hanem a körmönfont könyvek szerelmeseinek is.