Az ember megnézi Zulawski borzongató Possession-jét, aztán Scorsese-től A pénz színét a nagyszerű Paul Newman-nel. Aronofsky nyilatkozta, hogy az ember azért jár moziba, hogy Newman arcát nézhesse a közeliken. Aztán jön Woody emblematikus filmje a Hannah és nővérei. Hallgatás. Erre következik a Battle: Los Angeles, és egyből tollat ragad. Fene se érti.

Inváziós akció sci-fit látunk. Szóval az űrlények ismét rossz fajjal kezdenek. Ugyanis több tízezer éve nyírjuk egymást, hogy tényleg csak a legkeményebbjeink maradjanak meg egy ilyen csata megvívására. Ők ez esetben az amcsi tengerészgyalogosok.

Ők lennének:

Az egész úgy kezdődik, mint egy zombifilm: gyanús jelek sorjáznak, miközben a közösség (itt katonák) hétköznapjaiba nyerünk betekintést. Felskiccelnek valami emberi konfliktusforrást is, hogy legyen mit göngyölíteni, legalább valami arca legyen a katonáknak. Itt kezd a néző aggódni.

Hamarosan megkezdődik az idegeninvázió, ami pár apokaliptikus kép után átvált egy fps videójáték, és a Black Hawk Down esztétikáját keverő lövöldözésbe. Végig ez megy. A készítők megmaradnak a kis tengerészgyalogos alakulat követésénél, ahogy egyik tűzharcból a másikba zuhannak. Megérkezünk a belső teres pályára, utána továbblépünk a hidas pályára, stb. Néhol főellenséggel is találkozunk, tényleg olyan, mint egy videojáték, ami mondjuk így egyszer megnézhető moziban. De hát az egyszer nézhető filmek száma végtelen…

A belső teres pálya:

Közben valahol zajlik az „epic war”, de mi abból kimaradunk. Nem látjuk, ahogy a hadtestek felfejlődnek, és több ezer harci gép esik egymásnak kíméletlenül, pedig mennyivel érdekesebb lenne ez, mint az árnyék-emberek műkonfliktusait nézegetni. Nem is értem, miért ragaszkodnak a készítők ahhoz, hogy legalább a személyes drámák látszatát fönntartsák.

Már maguknak az idegeneknek a behozása is egyfajta dekonstrukció a háborús film műfajában. Kellenek, mert a politikai korrektség miatt a modern csúzlikat nem nagyon lehet kipróbálni semmilyen földi népen - hajh, hol vannak már a rosszarcú oroszok és a németek! -, szükség van az ágyútölteléknek ideális arctalan ellenségre, akit senki sem sajnál. Azonban éppen ezzel vész el fontos drámai tényező. Ők tudják. De ha már mehet a lelketlen aprítás, akkor hadd ne kelljen sápadt match-os tojásként összeroppanó, sápítozó fiúcskákat néznem a tökös férfiak helyett! Az invázió pánikhangulatát Spielbergnél úgysem sikerül hatásosabban megmutatni (War of the Worlds). Nem ez lenne a cél.

Ultimate hero:

Vannak pofátlan nyúlások és klisék, bárgyú, de kíméletesen rövid emócionális intermezzók. Ezt még le lehet nyelni, mindenki tudja, mire ül be. Főleg, hogy az ismeretlen rendező (Liebesman) igyekszik bősz kézi kamerázással átélhetővé tenni a belvárosi csihipuhit. De ha már beültem, akkor csapjanak szét rendesen a tankokkal, és okádják a repülők milliószám a robbanószereket, és ne csak elsuhanjanak néha az égen, itt hagyva egy olyan lövöldözés közepén, amelynek minden izgalmát átélem a konzol előtt, vagy egy paintball meccsen. Csúnyán átvertek a címmel, „CSATA” és a valami nagyszabásút ígérő trailerrel.