KuK Film Rovat

 Filmszerető közép-európaiként kifejezetten jólesnek a realista, dokumentarista jellegű filmek. Szívesen figyelem, hogy a vásznon miképp fogalmazzák meg a mindennapi élet határhelyzeteit. Ezért aztán kifejezetten örültem Debra Graik Winter’s Bone - A hallgatás törvénye című alkotásának, mely valahol az USA egyik északi államának az isten háta mögötti vidékén játszódik.

A film jól illeszkedik abba a nem kimondottan könnyen emészthető hagyományba, melynek legmarkánsabb darabjai közé nem kisebb filmek sorolhatók, mint a Szelíd motorosok, Az utolsó mozielőadás vagy FélNelson. Ezekben az alkotásokban a nagyszerű és szabad Amerika mítoszának nyoma sincsen, csupán egy birodalmat láthatunk pőrén, a maga nyomasztó kilátástalanságában. Ezt a hangulatot már az első másodpercekben megteremti a film az ütött-kopottan zörgő country zenéjével, fakó képi világával, sivár tájaival, elnyűtt arcaival. Sőt, még fokozódik ez az érzés, hiszen ezek a képek nem csak a nyitó stáblista hangulatfestő képei, hanem egy jól elkülöníthető bevezetőnek a részei, ami a nyomorúságos mindennapokat hivatott bemutatni.

Mindezek után természetszerűleg bontakozik ki előttünk a dráma, melynek főhősnője még a 20. életévét sem betöltött - Jennifer Lawrence alakította - Ree Dolly, aki, miután apja eltűnt és anyja megörült, egymaga neveli az öccsét és a húgát. A mindennapi megélhetés is gondot okoz számukra és csupán a szomszédjuk és a rokonok jó indulatán függ az életük. A helyzetet tovább fokozza, hogy az apa, miután a család otthonát óvadékként használja, eltűnik és ezzel kockára teszi a család lakóhelyét is. Ezt a helyzet már nem tudja Ree elfogadni és tűrni, és a maga csöndes vidéki stílusában körbejárja a rokonokat és ismerősöket, hogy megtudja, merre lehet az apja. A film keretét ez a nyomozás adja meg, mégsem ez köti le a nézőt. A rendezőnek ez csupán lehetőség arra, hogy Ree kalauzolásában megismertethesse a nézővel az amerikai vidéket. Az emberek, ahogyan nálunk is vidéken, szűkszavúak. Beszélgetéseik lakonikusak és célratörők. Nem is igazán tudják kifejezni magukat, inkább a tekintetük árulkodik arról, hogy mi is lesz a következő lépésük. Ennek következtében az elfojtott feszültség érzése folyamatosan jelen van.

Ezt a helyzetet pedig sem a család, sem az iskola intézménye nem képes orvosolni. Utóbbi úgy tűnik, csupán két alternatívát képes kínálni a „kitörésre”: lehetőséget ad arra, hogy a fiatalok megismerkedhessenek egymással és családot alapíthassanak, illetve innen még a seregbe vezethet az út, amely törekszik is a motiválható fiatalokat összegyűjteni. A család intézménye pedig beltenyészet jellegéből adódóan inkább ártalmas, mintsem áldásos. Ezt a tényt a rendező, dialógusok mellett, a filmben szereplő emberek arcaival erősen aláhúzza. Az egyetlen szimpatikus, egészséges arc csupán Ree-é, aki viszont smink hiányában és fiús ruháiban inkább nyújt férfias látványt, sem mint nőieset.

Ez a férfias attitűd azonban nem csak az ő sajátja, hanem az összes többi nőé is. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyenrangúak lennének a férfiakkal. Sőt, a nők szerepe az egész film folyamán alárendelt, maguk között intézik az ügyeiket - legyen az segítségnyújtás vagy leszámolás -, s ha egy nő egy férfit keres, azt csupán az élettársán keresztül érheti el, termesztésen, ha van neki. Ezt a világot egyáltalán nem érintette meg Nyugat-Európa és az Államok keleti és nyugati partjainak liberalizmusa. Itt az archaikus ősi állapotok uralkodnak. A néhány évszázad ezelőtti világtól csupán a mindennapi használati tárgyak különböznek.

Mivel a mindent átszövő betyárbecsületen kívül a klasszikus intézmények javarésze csődöt mondott, nem meglepő, hogy az emberek többsége elkezd a valóság elől menekülni. Erre pedig legalkalmasabb eszköz a drog. A film folyamán igen sokan szívják a dzsojájit és szippantják a fehér anyagot. Mivel a szer többségét házilag, amolyan sufni tuningos módszerrel állítják elő, az egész helyzetnek amolyan szesztilalom korabeli íze van. S ez a hasonlóan kesernyés íz fokozódik, mikor eszünkbe jut, hogy az Egyesült Államokban ismét gazdasági válság van, és ráadásul már a „szeptember 11” utáni korszakban járunk, ahol nem csak Amerika sértetlensége, hanem mitikus elsőbbsége is oda van. A néző így már nem lát mást, csupán egy birodalom kies vidékét, ahol a késő ősz már nem ígér semmit. Itt mindig tud borzasztóbb lenni, s ezt már közvetlenül sem kell látnunk, elég csupán a hegekkel, forradásokkal és élettelen húsdarabokkal szembesülnünk.

TG