Történelmi, illetve politikai filmet készíteni - kiváltképp, hogy jó legyen - nem könnyű. Mi is kell egy ilyen filmhez? Kell, hozzá rengeteg adat, valamint egy csipetnyi lélektani ismeret az adott korról. Ez utóbbi az előbbivel, ha nagyon jártasak vagyunk a kor szellemében, akár fel is cserélhető, igaz ehhez tényleg nagyon magabiztosnak és jól értesültnek kell lennünk. A műfaj nélkülözhetetlen hozzávalója még a dramaturgiában való magas fokú jártasság, hiszen ha az ember zsánerekhez vagy biztos hatással rendelkező receptekhez nyúl, akkor garantált a propagandisztikus vagy részrehajló hozzá állás. S végül egy ilyen filmnél nem árt, ha valamelyik nyugat-európai országban, jelesül Olaszországban, Franciaországban, Németországban vagy Angliában forgatják. Ezekben az országokban ugyanis magas szintű a politikai kultúra, tehát sok mindenről lehet beszélni anélkül, hogy az ember csúnyán megüsse a bokáját, valamint nem igazán viselik jól a propagandát és az ízléstelen önajnározó jelleget.
A Carlos kapcsán a gyártó országra nem lehet panasz. Francia termékről van szó. A hozzáállás talán egy kicsit balos, de hát Carlos is jobbára baloldali terrorista volt és a nyugati filmszakmában is nagyon sok a baloldali. A többi ponton azonban csúfosan elbukik a film. E bukások közül a dramaturgia „hiánya” a legfájóbb. Olivier Assayas egy, olyan majd három órás filmet készített, melyben a venezuelai terrorista egy robbantás után feltűnik a semmiből, majd egy repülőgép padlóján beleveszik a semmibe. S e kettő között mit is látunk? Látjuk Carlos-t miközben: a férfiasságát vakargatja, lövöldözik, szeretkezik, fel és alá utazgat a világban, egy-két híresebb kommunista, palesztin vezetővel beszélget - gyakran nem is tudjuk, hogy miért-, illetve Johnny Walkert iszik. Ez utóbbi márka annyira pofátlanul szembetűnő, hogy a legrosszabb szponzori pénzekkel kitömött magyar filmeket juttatja az ember eszébe. A film során a whisky legalább hétszer tűnik fel jól láthatóan. Talán ez az adat érdektelennek tűnik, azonban sajnos nem az, ugyanis az ember történetvezetés hiányában valamivel próbálja elütni az időt. Igaz, van egy pillanat, amikor úgy tűnik, hogy a film mégis fog szólni valamiről. Az OPEC 1975 elleni támadást ugyanis a film magához képes egészen jól feldolgozza. A megtekintés után fel is merült bennem, hogy miért nem erről készített a rendező filmet, hiszen méretét tekintve legalább egy jó 40 percet tesz ki a történetből, tehát jó magja lehetne egy érdekes másfélórás filmnek. S valószínűleg az is, hiszen a film eredetileg egy 3 részes -, összesen 330 perces - mini-sorozatból lett ebbe 165 perces formába butítva.
A film a lélektani ábrázolás terén is igencsak gyöngén teljesít. A legtöbb figuráról a nevén kívül nem sok derül ki, ami végső soron nem is baj, hiszen ez a sztori mégiscsak a hírhedt nemzetközi terroristáról szól. Azonban róla sem tudunk meg sok mindent. Az őt alakító Édgar Ramírez Carlos figuráját próbálja valamilyen ösztönös férfi állatként eljátszani, azonban ez sem sikerül túl meggyőzően.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.